Clutch - Earth Rokcer "Zenélő állatok márpedig nincsenek!”

Most elmesélem nektek, hogy pár hónapja Vlad barátom átdobott nekem egy linket egy új albumról, mert tudja, hogy szeretem a blues-rockot. Ez a Clutch – DC sound attack! volt. Annyira megcsapott a zene, hogy kb a meghallgatása után pár perccel már a telefonomon is volt a teljes album. Gondoltam írok is róla egy finom kis kritikát, de valahogy nem jutott rá időm egészen múlt szombatig, amikor összeakadtam egy igazi Clutch rajongóval.

Szépen el is látott minden infóval, ami azt illeti. Nekem például nem is esett le, hogy itt egy több, mint 10 éve zenélő zseniálisan jó zenekarról van szó. Akik tényleg annyira kemény zenét játszanak, mint a tarzan sarka.

Ezt azért mondom, mert a Michael Monroe Horns and Halos vagy az Afthershock és Slash Apocalyptic Love-ja mellett abszolút élen van az év lemeze versenyben! És bizony nem ez az első ilyen jól sikerült lemezük, de most csak az Earth Rockerről fogok regélni nektek.

Az első szó, ami eszembe jutott erről a zenéről az az őszinte. Meg a vadparaszt...ami egyébként óriási elismerés lehet a zenekarnak, hiszen a lemez üzenete, mint ahogy a címe is jelzi: „Earth Rocker” (az USAban ez kb annyit tesz: ősbunkó, „föld rocker”).

Annyira kemény zenét játszanak a zenekar tagjai, hogy szerintem mikor megszülettek nem sírtak fel, hanem kértek egy kis whiskeyt kólával, majd azonnal rágyújtottak egy cigire. Sőt szerintem Neil Fallont az énekest nem is anya szülte, hanem valamelyik marylandi kocsma sarkában a túlzott whiskey pára koncentrátumának köszönhetően, csak úgy kicsapódott.

Annyira pörgős az egész lemez, hogy egy perced sincs, hogy unatkozhass egy kicsit. Ezek azok a lemezek, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis minek büntessem magamat más zenével, amikor ilyen is létezik? Már rögtön a címadó dal akkora sláger, mint az összes többi a lemezen. A dalszövegek nagyon erősek és az egésznek hangulata van. Nálam ez a két fő követelménye egy blues-rock lemeznek: dalszöveg és hangulat.

A száguldozásról szóló Crucial Velocity egy picit visszafogottabban kezd, de csak azért, hogy majd a refrénnel döngöljön el. A Mr. Freedom-on a ritmikai megoldások, és a mindent elsöprő szabadság-érzés fantasztikus. Aztán ott van a D.C. sound attack!, amit már említettem, azzal a brutális kezdéssel, meg a Clutch lüktető ritmusszekciójával...brrr...nagyon jó!!!

Ugrok is egy számot a Unto the Breach-re, ami szintén kedvenc, egy újabb abszolút sláger. Aztán a Gone Wild, picit kilóg a sorból. Egy kicsit lassabb, nem pörög úgy, mint egy agyon-kokainozott egér. Country-s beütése pedig kifejezetten megnyerő.

Aztán újra bevadulnak és jön a The Face, ami jelzi, hogy itt bizony mindenkinek Marlboros doboz volt a jele az oviban…

A Book, Saddle & Go és a Cyborg Bette pörgeti tovább a lemezt, de mivel ezt az embertelen tempót már nem lehet tovább fokozni, az Oh, Isabella-val vissza is vesznek a srácok. És végül a The Wolf Man Kindly Requests…-el lezárják a lemezt.

Őszinte, vad, energikus és ösztönös ez a lemez. Ezért ilyen ütős! Szeretik az emberek az őszinte zenélést. Ezekről az emberekről elhiszed, hogy csak úgy ülnek a bárpultnál, te odamész és fizetsz nekik pár kört, hogy poénból játszanak neked meg a haveroknak párat. Ezek meg letolnak neked egy ilyen albumot kisujjból, még félbetépett állapotban is. Tökéletes! Csillagos 10/10 fölé! Mindenkinek ajánlom, aki szeretné magát önfeledten jól érezni!