Alice in Chains – The Devil Put Dinosaurs Here (2013)

Közvetlen kapcsolatom a bandával egészen régre nyúlik vissza. Még a 2000-es évek elején, amikor már gimibe jártam, kaptam egy kis grunge hatást, a nálam 14 evvel idősebb unokatesómtól. Az akkor már kifutott, sőt divatja múlt Nirvana, Soundgarden, Pearl Jam és Alice in Chains seattlei négyestől olyat flasheltem, mint még azelőtt soha. Mondjuk az ezt megelőző punk zenéket, amiket hallgattam nem nevezném kibaszott klasszikus zenei műremekeknek, így nem volt valami magasan a léc.

Úgyhogy nagyon kisarkítva ennek a pöcsöm öccse Kurt Kobainnek, Chris Cornellnek és a legendás  Layne Staylenek köszönhetem, hogy kaptam egy kis színt a világról a mocskos RocknRoll mellett, ami végig kíséri a mai napig is az egész életemet.

Egyébként ez a banda áll hozzám a legközelebb, ha szó esik a grungeról. Én mindig az Alice in Chainst emelem ki elsőnek. Mondhatni ők a kedvenceim a felsoroltak közül. Szóval amikor 2005-ben újra alakultak szegény Stayle halála után, nagyon boldog voltam. Emlékszem nagyon betalált a visszatérő albumuk a Black Gives Way to Blue 2009-ben. Talán azért volt könnyű megszeretni őket újra, mert egyrészt mocskosul jó lett az album, másrészt pedig sikerült teljesen elvonatkoztatnom az eredeti AiC-től és megértettem, itt már William DuVall az vokalista, és pont. De mint mondtam újra megszeretni kellett őket, hiszen nem volt könnyű Staleyt pótolni, a csávónak hihetetlenül egyéni énekstílusa, dallamvilága volt. Karakteres frontember volt, aki lélek marcangoló, nagyon is hiteles szövegeivel tette a bandát azzá, ami: egy kibaszott legendává.

Ekkora árnyékban nehéz alkotni, de a legjobb, hogy ezt a banda tiszteletben tartva nem is próbálta meg a régi albumokat pofátlanul lenyúlni. A dallamvilág persze maradt a régi Jerry Cantrell-nek köszönhetően. Újabb, erős, kerek dalokban nyilvánul meg az „új” Alice in Chains.
Egyébként ne várjunk világmegváltó újításokat az albumtól, egy minden ízében tipikus Alice in Chainst hallhatunk a korongon. Mondjuk ez teljesen szubjektív  de én örültem ennek. Szeretem, ha egy egy bandát, mint egy régi jó ismerőst köszönthetek újra, új számokkal a régi formákat követve. A Hollow, Pretty Done, Stone hármassal úgy benyitnak az elején, hogy az egyszeri AiC rajongó csak vigyorog, mint a fogatlan Marika a Korona bisztróban.

A szokásos védjegyszerű, lassú, szaggatott gitárjátékot, az akusztikus akkordozással, a hipnotikus riffek és a tipikusan komor hangzást, szinte katartikus refrén díszíti. Azt kell mondjam eléggé odabaszós elegyet képez ez a koktél.

Nagyon ütősnek tartom még az album címét adó The Devil Put Dinosaurs Here-t is, ami szinte teljesen pszichedelikus hatású, szinte benne ragad az ember fejében és egyszer csak azon kapja magát, hogy ezt dúdolgatja úton valahova. Vagy csak szimplán mindenhol ezt hallgatja a fülesében. Ilyen még a Lab Monkey,amit kiemelnék és a  Phantom Limb is.

A kedvenc számom az albumról pedig a Breath On A Window, amely szinte már nem is Alice in Chains. Annyira katartikus a vége és az egész annyira felemelő, hogy nem lehet nem imádni ahogy az a szám felépül. A karomon meg áll a szőr, mint villa a ganéba. Nem tudom nem mosolyogva hallgatni.

Igaz vannak talán kevésbé ütősebb számok is az album közepe felé, de ezen a lemezen határozottabban több a jobb szám, mint az előzőn volt. Igazából, akit vonzanak a sötétebb hangzású elgondolkodtatóbb témájú zenék azoknak nagyon nagy kedvel ajánlom ezt a zenei élményt.

Nekem talán a Dirt albumuk és a legutóbbi lemez keverékeként hat és jobban össze van rakva, mint a Black Gives Way to Blue. De talán a felszabadult örömzenélés az, ami nagyon érződik az albumon végig. Talán nem olyan súlyos a hangzás, mint a régi lemezeken, de nálam az “elsöprően erős” kategóriába tartozik. 9/10