Dregen by Dregen “A Svéd utca mocsok”

Anno amikor kitaláltam, hogy cikkeket fogok írni, nem csak az volt a célom, hogy osszam itt az észt és megmondjam az Avenged Sevenfold-nak, vagy a Korn-nak mi a fasza a lemezükön és mi nem. Nagy valószínűséggel le sem szarják. Sőt mások sem. De őszinte meggyőződésem az, hogy bár nem vagyok zenész, sem szakértő kritikus és még a helyesírásom is csapnivaló, de érzem a RocknRollt és talán még újat is tudok nektek mutatni. Nos, ezért vagyok itt és fosom a szavakat, meg tartom szárazon a puskaport a fospisztolyomban.

Például tegye fel a kezét az, aki ismeri a svéd Backyard Babies-t! Na ugye, hogy senki. Pedig a leghitelesebb, legmocskosabb whiskey és bagó szagú banda, amit valaha hallgattam. Azonnal szerelem volt első hallásra. Ez a cikk most ugyan nem róluk fog szólni, hiszen a bandatagok éppen külön utakon járnak, de Andreas Tyrone Svensson aka Dregen a Backyard Babies ügyeletes szólógitárosa és egyik fő kreatív magja a csapatnak. Most az ő szólóját mutatom be nektek.

Dregen egyébként nem annyira nagy senki, mint az gondolnátok. Az egyik róla készült interjúban azt mondta, hogy az elmúlt 6 hónapban 330 oldalnyi életrajzi regényt írt meg. Gitárosa és társszerzője többek között az általam az „Év lemeze” versenyben esélyes Michael Monroe Horns and Halos albumnak, turnézott is vele, megírta a saját szólóanyagát és még a kisfia is ezalatt az időszak alatt született meg. Szóval nem az az otthon meleg pulcsit kötögetős, Svéd X faktort néző uncsi figura.

Őszintén szólva kicsit tartottam is emiatt a lemeztől. Azt hittem nem lesz elég kreativitás és szufla benne, féltem, hogy a Michael Monroe anyagra ellőtték az összes poént. A lemez song list-je sem javított a helyzeten ugyanis összesen 10 számot tartalmaz. Szóval kettős érzelmekkel mentem neki az anyagnak. Sajnos igazam lett. Hiába vannak kiemelkedő számok a lemezen, ez a 34 perc játékidő minimum Muhaha, vagy inkább már Bruhaha kategória. Az első szám a Divisions of Me egy eléggé erős kezdés és Dregen hangja is meggyőző. Persze nem egy sztár énekes, de hozza a mocskos-tróger-izzadt-rocker stílust, abszolút hitelesen.

Ez egy nagyon őszinte album. A dalszöveg világa szerintem kiemelkedően jó, a Just Like That mondjuk eléggé popos hangvételű, egyfajta beharangozó, de a ami igazán ütött számomra az a Flat Tyre on a Muddy Road. Akkora country-blues számot rittyentett Dregen csak úgy poénból, hogy az állam leesett úgy, hogy még most is GPS-el keresem...egyébként a hölgyvokál nagy ötlet volt az összes albumon szereplő számnál, szeretem a női közreműködőket, sokat finomítanak egy ilyen rocknroll stílusban íródott szövegen. Egyébként a hölgy nem más, mint a főhősünk felesége Pernilla Andersson, svéd pop énekesnő.

Aztán ott van még a Gig Pig, amire nemes egyszerűséggel a nőm csak azt mondta, hogy „ez ilyen mocskosan szexelős zene”.  A Pink Hearse egy kicsit összefolyik nekem a Gig Pig-el hangzásilag, de lehet ez direkt van, vagy csak azért, mert még nem hallgattam agyon a lemezt. De eléggé középszerűek ezek a dalok sajna.

A Bad Situation a One Man Army és a 6 till 10 pedig a kedvenc számaim. Mondjuk a 6 till 10-nél ez a 70’-es 80’-as Funky Munky/Disco akármi nagyon kilóg a lemez dalai közül, nekem mégis bejön. Annyira bejön ez a deliriumos állapot, amit sugároz. Olyan érzés, mint egy magányos hazafelé út, egy hosszú buliból, amikor már csak vonszolod magaddal azt az utolsó sört, meg a félig megevett hamburgered, amit az éjjel-nappaliban vettél, és már a félig elszívott Lucky Strike-od is kialudt az ujjaid között...nagyon király!

A feelingje megvan, de rövid a lemez és néhol mindennek ellenére kevésnek érzem. Sokszor lesz nálam háttérzene, de attól félek ennyi. Haragszom is erre a csávóra, mert nagyon nagy energiabomba és szerintem Michael Monroe albumára több jó számot csinált, mint a saját lemezére...értitek ti ezt??? Amúgy 7/10. Csak azért nem 8/10, mert azért az, hogy 10 számból kb. 5 igazán ütős van, egy ekkora kalibertől kevés...