Alter Bridge – Fortress “Újra kijött a lépés”

Amikor az Egyesült Államokban éltem, volt egy kedvenc rádióm a „KGB FM Binghamton only Radio Rock Station”. Annyira imádtam, hogy szinte napi 10-12 órákat is elhallgattuk meló közben a haverokkal. Fantasztikus hangulatú műsoraikat feldobták a különböző stílusú zenei blokkok, klasszik Rock, visítós Heavy Metál, zúzós belezős-szemezős, lehánylak, letépem a fejedet, aztán beleszarok a nyakadba metál...volt ott minden, amit akarsz. Szóval, a kiválló set listjei mellett, nagyon sok borzasztóan jó, itthon vagy európában egyáltalán nem ismert zenekart hallottam először, nekik köszönhetően. Az egyik ilyen zenekar az Alter Bridge volt.

Az orlandoi banda akkori aktualis albuma a Blackbird volt, ami véleményem szerint az eddigi legfaszább lemezük. Ekkor még Myles Kennedyről és társairól semmit nem tudtam, csak letaglóztak a súllyos metál riffek, amikhez Myles dallamos hangja adta azt az eszenciát, amitől az AB hangzása telitalálat mind a mai napig.

Mondjuk nekem személy szerint a 2010-es ABIII csalódás volt és a Blackbird vagy az első albumukhoz a One Day Remains-ez képes visszalépésnek éltem meg, de ezúttal újra kijött nekik a lépés. Annyira durván, hogy szerintem még a Blackbirdnél is jobb a Fortress. Igaz, szerintem sokkal komplexebb lett az egész zenéjük, de ez nálam inkább pozitívum. Sokkal összeszedetebb az egész, néhol pedig kifejezetten progresszív metálba megy át.

A Fortress során nem érzem azt, amit az előző albumnál éreztem. Az ABIII olyan volt, mintha kifogytak volna az ötletekből. Úgy tűnik nekem, hogy jót tett a kalandozás a zenekar két fő kreatív motorjának. Myles Kenedy ugye együtt dolgozott és turnézott Slash-el. Mark Tremonti, a szóló gitáros pedig saját szóló lemezén dolgozott, ami nekem személyszerint nagyon bejött.

Már egyből az elején egy olyan 6 és fél perces számmal nyitnak a srácok, hogy csak néztem, mint Robinson Crusoe a sziget hetijegyre. A Cry Of Achilles azontúl, hogy nem egy tipikus kezdés, egy nagyon erős szám, Myles Kenedy hangja úgy nyargalászik a hangtartományok között, hogy a szőr feláll a hátamon tőle. Nem isteníteném ennyire, ha nem lett volna hozzá szerencsém élőben, év elején, amikor  Slasht kísérte el kishazánkba. Nekem abszolút a kedvenc énekeseim között van.

Aztán jön az Addicted to the Pain, amiből az első klip is készült. Egy nagyon lendületes szám, a Brian Marshall basszusgitáros és a dobos Scott Philips alkotta ritmus szekció, kiválló érzékkel támogatja meg Tremonti gitártémáit és Myles dallamos énekét. A Bleed it dry talán egy kicsit szokatlanul komorabb hangvételű, de még így is eléggé Alter Brideg-es.

A Lover, elsőre talán a címe miatt illyesztően csöpögősnek hathat, de mivel nem egy mindennapi bandáról beszélünk, itt is érdemes félre rakni az előítéletünket. Myles egy visszafogott ballada képét vetíti elénk egészen addig a pillanatig, amíg be nem esik a határozott és ütős hangjával, mint Senna a gyorskanyarba. Aztán a The Uninvited az a szám amiről először ugrott be nekem a progresszív szó.

Tremonti riffjeit nem győzöm hangsúllyozni a Peace is broken is igen finom témával zúz, de a személyes kedvencem a Cry a River szaggatott, kemény riffjei napokig visszhangoztak a fejemben. Egyébként Tremontit végre nem csak a szóló lemezén halljuk énekelni, hanem a Waters Rising nagyrészét ő énekli, Myles csak a refréneknél segít be. Egyébként ez a szám is nagy kedvencem, egy igen csak finom kellemes témával indít, hogy aztán a refréneknél brutálisan beinduljon.

A Lemez zárószámai az It All Ends Well, egyfajta optimista vég is lehetne, ha nem érezném a háttérben azt a keserű, mélabú hangulatot. A másik a címadó Fortress, ami leginkább két régebbi dalukra, a Blackbirdre vagy a Words Darker Than Their Wingsre hasonlít.

Összeségében zseniális albumot rittyentett megint ez a négyesfogat. Minden szám a lemezen a helyén van, így csak akkor kezdjünk neki a hallgatásásnak, ha biztosan van 63 percünk rá, mert nehezen fogjuk tudni rávenni magunkat, hogy megállítsuk. Szerintem ez eddigi legerősebb albumuk. Simán megérdemli a 9/10-es értékelést. Fel is raktam a klasszikusok polcára, 100%, hogy előveszem még a jövőben egy párszor.