Clutch - Earth Rokcer "Zenélő állatok márpedig nincsenek!”

Most elmesélem nektek, hogy pár hónapja Vlad barátom átdobott nekem egy linket egy új albumról, mert tudja, hogy szeretem a blues-rockot. Ez a Clutch – DC sound attack! volt. Annyira megcsapott a zene, hogy kb a meghallgatása után pár perccel már a telefonomon is volt a teljes album. Gondoltam írok is róla egy finom kis kritikát, de valahogy nem jutott rá időm egészen múlt szombatig, amikor összeakadtam egy igazi Clutch rajongóval.

Szépen el is látott minden infóval, ami azt illeti. Nekem például nem is esett le, hogy itt egy több, mint 10 éve zenélő zseniálisan jó zenekarról van szó. Akik tényleg annyira kemény zenét játszanak, mint a tarzan sarka.

Ezt azért mondom, mert a Michael Monroe Horns and Halos vagy az Afthershock és Slash Apocalyptic Love-ja mellett abszolút élen van az év lemeze versenyben! És bizony nem ez az első ilyen jól sikerült lemezük, de most csak az Earth Rockerről fogok regélni nektek.

Az első szó, ami eszembe jutott erről a zenéről az az őszinte. Meg a vadparaszt...ami egyébként óriási elismerés lehet a zenekarnak, hiszen a lemez üzenete, mint ahogy a címe is jelzi: „Earth Rocker” (az USAban ez kb annyit tesz: ősbunkó, „föld rocker”).

Annyira kemény zenét játszanak a zenekar tagjai, hogy szerintem mikor megszülettek nem sírtak fel, hanem kértek egy kis whiskeyt kólával, majd azonnal rágyújtottak egy cigire. Sőt szerintem Neil Fallont az énekest nem is anya szülte, hanem valamelyik marylandi kocsma sarkában a túlzott whiskey pára koncentrátumának köszönhetően, csak úgy kicsapódott.

Annyira pörgős az egész lemez, hogy egy perced sincs, hogy unatkozhass egy kicsit. Ezek azok a lemezek, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis minek büntessem magamat más zenével, amikor ilyen is létezik? Már rögtön a címadó dal akkora sláger, mint az összes többi a lemezen. A dalszövegek nagyon erősek és az egésznek hangulata van. Nálam ez a két fő követelménye egy blues-rock lemeznek: dalszöveg és hangulat.

A száguldozásról szóló Crucial Velocity egy picit visszafogottabban kezd, de csak azért, hogy majd a refrénnel döngöljön el. A Mr. Freedom-on a ritmikai megoldások, és a mindent elsöprő szabadság-érzés fantasztikus. Aztán ott van a D.C. sound attack!, amit már említettem, azzal a brutális kezdéssel, meg a Clutch lüktető ritmusszekciójával...brrr...nagyon jó!!!

Ugrok is egy számot a Unto the Breach-re, ami szintén kedvenc, egy újabb abszolút sláger. Aztán a Gone Wild, picit kilóg a sorból. Egy kicsit lassabb, nem pörög úgy, mint egy agyon-kokainozott egér. Country-s beütése pedig kifejezetten megnyerő.

Aztán újra bevadulnak és jön a The Face, ami jelzi, hogy itt bizony mindenkinek Marlboros doboz volt a jele az oviban…

A Book, Saddle & Go és a Cyborg Bette pörgeti tovább a lemezt, de mivel ezt az embertelen tempót már nem lehet tovább fokozni, az Oh, Isabella-val vissza is vesznek a srácok. És végül a The Wolf Man Kindly Requests…-el lezárják a lemezt.

Őszinte, vad, energikus és ösztönös ez a lemez. Ezért ilyen ütős! Szeretik az emberek az őszinte zenélést. Ezekről az emberekről elhiszed, hogy csak úgy ülnek a bárpultnál, te odamész és fizetsz nekik pár kört, hogy poénból játszanak neked meg a haveroknak párat. Ezek meg letolnak neked egy ilyen albumot kisujjból, még félbetépett állapotban is. Tökéletes! Csillagos 10/10 fölé! Mindenkinek ajánlom, aki szeretné magát önfeledten jól érezni!

Alice in Chains – The Devil Put Dinosaurs Here (2013)

Közvetlen kapcsolatom a bandával egészen régre nyúlik vissza. Még a 2000-es évek elején, amikor már gimibe jártam, kaptam egy kis grunge hatást, a nálam 14 evvel idősebb unokatesómtól. Az akkor már kifutott, sőt divatja múlt Nirvana, Soundgarden, Pearl Jam és Alice in Chains seattlei négyestől olyat flasheltem, mint még azelőtt soha. Mondjuk az ezt megelőző punk zenéket, amiket hallgattam nem nevezném kibaszott klasszikus zenei műremekeknek, így nem volt valami magasan a léc.

Úgyhogy nagyon kisarkítva ennek a pöcsöm öccse Kurt Kobainnek, Chris Cornellnek és a legendás  Layne Staylenek köszönhetem, hogy kaptam egy kis színt a világról a mocskos RocknRoll mellett, ami végig kíséri a mai napig is az egész életemet.

Egyébként ez a banda áll hozzám a legközelebb, ha szó esik a grungeról. Én mindig az Alice in Chainst emelem ki elsőnek. Mondhatni ők a kedvenceim a felsoroltak közül. Szóval amikor 2005-ben újra alakultak szegény Stayle halála után, nagyon boldog voltam. Emlékszem nagyon betalált a visszatérő albumuk a Black Gives Way to Blue 2009-ben. Talán azért volt könnyű megszeretni őket újra, mert egyrészt mocskosul jó lett az album, másrészt pedig sikerült teljesen elvonatkoztatnom az eredeti AiC-től és megértettem, itt már William DuVall az vokalista, és pont. De mint mondtam újra megszeretni kellett őket, hiszen nem volt könnyű Staleyt pótolni, a csávónak hihetetlenül egyéni énekstílusa, dallamvilága volt. Karakteres frontember volt, aki lélek marcangoló, nagyon is hiteles szövegeivel tette a bandát azzá, ami: egy kibaszott legendává.

Ekkora árnyékban nehéz alkotni, de a legjobb, hogy ezt a banda tiszteletben tartva nem is próbálta meg a régi albumokat pofátlanul lenyúlni. A dallamvilág persze maradt a régi Jerry Cantrell-nek köszönhetően. Újabb, erős, kerek dalokban nyilvánul meg az „új” Alice in Chains.
Egyébként ne várjunk világmegváltó újításokat az albumtól, egy minden ízében tipikus Alice in Chainst hallhatunk a korongon. Mondjuk ez teljesen szubjektív  de én örültem ennek. Szeretem, ha egy egy bandát, mint egy régi jó ismerőst köszönthetek újra, új számokkal a régi formákat követve. A Hollow, Pretty Done, Stone hármassal úgy benyitnak az elején, hogy az egyszeri AiC rajongó csak vigyorog, mint a fogatlan Marika a Korona bisztróban.

A szokásos védjegyszerű, lassú, szaggatott gitárjátékot, az akusztikus akkordozással, a hipnotikus riffek és a tipikusan komor hangzást, szinte katartikus refrén díszíti. Azt kell mondjam eléggé odabaszós elegyet képez ez a koktél.

Nagyon ütősnek tartom még az album címét adó The Devil Put Dinosaurs Here-t is, ami szinte teljesen pszichedelikus hatású, szinte benne ragad az ember fejében és egyszer csak azon kapja magát, hogy ezt dúdolgatja úton valahova. Vagy csak szimplán mindenhol ezt hallgatja a fülesében. Ilyen még a Lab Monkey,amit kiemelnék és a  Phantom Limb is.

A kedvenc számom az albumról pedig a Breath On A Window, amely szinte már nem is Alice in Chains. Annyira katartikus a vége és az egész annyira felemelő, hogy nem lehet nem imádni ahogy az a szám felépül. A karomon meg áll a szőr, mint villa a ganéba. Nem tudom nem mosolyogva hallgatni.

Igaz vannak talán kevésbé ütősebb számok is az album közepe felé, de ezen a lemezen határozottabban több a jobb szám, mint az előzőn volt. Igazából, akit vonzanak a sötétebb hangzású elgondolkodtatóbb témájú zenék azoknak nagyon nagy kedvel ajánlom ezt a zenei élményt.

Nekem talán a Dirt albumuk és a legutóbbi lemez keverékeként hat és jobban össze van rakva, mint a Black Gives Way to Blue. De talán a felszabadult örömzenélés az, ami nagyon érződik az albumon végig. Talán nem olyan súlyos a hangzás, mint a régi lemezeken, de nálam az “elsöprően erős” kategóriába tartozik. 9/10

Dregen by Dregen “A Svéd utca mocsok”

Anno amikor kitaláltam, hogy cikkeket fogok írni, nem csak az volt a célom, hogy osszam itt az észt és megmondjam az Avenged Sevenfold-nak, vagy a Korn-nak mi a fasza a lemezükön és mi nem. Nagy valószínűséggel le sem szarják. Sőt mások sem. De őszinte meggyőződésem az, hogy bár nem vagyok zenész, sem szakértő kritikus és még a helyesírásom is csapnivaló, de érzem a RocknRollt és talán még újat is tudok nektek mutatni. Nos, ezért vagyok itt és fosom a szavakat, meg tartom szárazon a puskaport a fospisztolyomban.

Például tegye fel a kezét az, aki ismeri a svéd Backyard Babies-t! Na ugye, hogy senki. Pedig a leghitelesebb, legmocskosabb whiskey és bagó szagú banda, amit valaha hallgattam. Azonnal szerelem volt első hallásra. Ez a cikk most ugyan nem róluk fog szólni, hiszen a bandatagok éppen külön utakon járnak, de Andreas Tyrone Svensson aka Dregen a Backyard Babies ügyeletes szólógitárosa és egyik fő kreatív magja a csapatnak. Most az ő szólóját mutatom be nektek.

Dregen egyébként nem annyira nagy senki, mint az gondolnátok. Az egyik róla készült interjúban azt mondta, hogy az elmúlt 6 hónapban 330 oldalnyi életrajzi regényt írt meg. Gitárosa és társszerzője többek között az általam az „Év lemeze” versenyben esélyes Michael Monroe Horns and Halos albumnak, turnézott is vele, megírta a saját szólóanyagát és még a kisfia is ezalatt az időszak alatt született meg. Szóval nem az az otthon meleg pulcsit kötögetős, Svéd X faktort néző uncsi figura.

Őszintén szólva kicsit tartottam is emiatt a lemeztől. Azt hittem nem lesz elég kreativitás és szufla benne, féltem, hogy a Michael Monroe anyagra ellőtték az összes poént. A lemez song list-je sem javított a helyzeten ugyanis összesen 10 számot tartalmaz. Szóval kettős érzelmekkel mentem neki az anyagnak. Sajnos igazam lett. Hiába vannak kiemelkedő számok a lemezen, ez a 34 perc játékidő minimum Muhaha, vagy inkább már Bruhaha kategória. Az első szám a Divisions of Me egy eléggé erős kezdés és Dregen hangja is meggyőző. Persze nem egy sztár énekes, de hozza a mocskos-tróger-izzadt-rocker stílust, abszolút hitelesen.

Ez egy nagyon őszinte album. A dalszöveg világa szerintem kiemelkedően jó, a Just Like That mondjuk eléggé popos hangvételű, egyfajta beharangozó, de a ami igazán ütött számomra az a Flat Tyre on a Muddy Road. Akkora country-blues számot rittyentett Dregen csak úgy poénból, hogy az állam leesett úgy, hogy még most is GPS-el keresem...egyébként a hölgyvokál nagy ötlet volt az összes albumon szereplő számnál, szeretem a női közreműködőket, sokat finomítanak egy ilyen rocknroll stílusban íródott szövegen. Egyébként a hölgy nem más, mint a főhősünk felesége Pernilla Andersson, svéd pop énekesnő.

Aztán ott van még a Gig Pig, amire nemes egyszerűséggel a nőm csak azt mondta, hogy „ez ilyen mocskosan szexelős zene”.  A Pink Hearse egy kicsit összefolyik nekem a Gig Pig-el hangzásilag, de lehet ez direkt van, vagy csak azért, mert még nem hallgattam agyon a lemezt. De eléggé középszerűek ezek a dalok sajna.

A Bad Situation a One Man Army és a 6 till 10 pedig a kedvenc számaim. Mondjuk a 6 till 10-nél ez a 70’-es 80’-as Funky Munky/Disco akármi nagyon kilóg a lemez dalai közül, nekem mégis bejön. Annyira bejön ez a deliriumos állapot, amit sugároz. Olyan érzés, mint egy magányos hazafelé út, egy hosszú buliból, amikor már csak vonszolod magaddal azt az utolsó sört, meg a félig megevett hamburgered, amit az éjjel-nappaliban vettél, és már a félig elszívott Lucky Strike-od is kialudt az ujjaid között...nagyon király!

A feelingje megvan, de rövid a lemez és néhol mindennek ellenére kevésnek érzem. Sokszor lesz nálam háttérzene, de attól félek ennyi. Haragszom is erre a csávóra, mert nagyon nagy energiabomba és szerintem Michael Monroe albumára több jó számot csinált, mint a saját lemezére...értitek ti ezt??? Amúgy 7/10. Csak azért nem 8/10, mert azért az, hogy 10 számból kb. 5 igazán ütős van, egy ekkora kalibertől kevés...

Avenged Sevenfold – Hail to the King “A néma revolverek városa”

Lassan hatalmába kerít a szomjúság. Szinte érzem, ahogy egyre jobban szárad a szám. Hetek óta lovagolok a kietlen sivatagon keresztül és már kezdek kifogyni a készleteimből. De nem baj. Már látom azt a kis poros városkát, ahova igyekszem. A srácok már biztosan számítanak rám. Régóta ismerem őket, de most komoly elintézni valóm van velük.  Az új bandatagukra is kiváncsi vagyok. Azért a “The Rev”-et lehetetlen maradéktalanul pótolni.

Miközben ezen gondolkozom, elérem a célállomásomat és kikötöm a lovat a “The Grand Hotel” fantázianevű szalon elé, majd befelé veszem az irányt. A csapóajtó csak úgy nyikorog mögöttem, ahogy belépek és a por szinte füstszerűen hullik le a western csizmámról minden lépésnél. Mormogva kérem a pultost, hogy hozzon egy wishkey-t, és miközben a gyufámmal meggyújtom a szivarkámat körbenézek a kocsmán, de nem látom a Hétszeresen Megátkozottakat (Avenged Sevenfold).

-Biztos késnek! - mondom magamban, majd lehúzom az első pohár wishkey-t.

-S, mi járatban tisztelt uram? –szegezi felém kérdését a gyanakvó pultos.

-Várok valakiket…-dörmögöm - Van egy kis elszámolni valóm az A7X-el…

-Hát, akkor csak legyen nyugodtan, mert bizony sörétespuskát tartok a pult alatt! Mi baja van velük? Úgy tudtam nagy rajongójuk!

-Hát, ez így is volt, de amit most produkáltak, bizony egy kissé sértőnek találom…

-Vegyük egyből az első számot a legutóbbi lemezükről, a Hail to the Kingről. Már a Shepherd on Fire jól érezteti ez valami teljesen más lesz, mint a Nightmare volt, vagy a City of Evil, ami egyértelműen meghozta nekik a népszerűséget és a legnagyobb művüknek tartom azóta is. Ehhez képest sem a Shepherd on Fire, sem a Hail to the King nem rendelkezik azzal az átütő lendülettel, ami az előző lemezeken volt. Még csak egy hangyafasznyit sem! Pedig vannak jó dalok a lemezen, mint mondjuk a Heretic. Csakhogy ez nem egy EP, hanem egy nagylemez, aminek a nagyrészét én bizony rohadtul végig unatkoztam!  Vannak számok, amik nemhogy nem hagytak bennem mély nyomot, de kifejezetten zavaróak és nem sikerültek jól. Unalmas és már szinte elcsöppenően giccses és semmitmondó pina-kesergő Crimson Day, vagy ami miatt különösen pofán akarom baszni őket az a Sad But True gátlástalan lenyúlása: a This Means War. És még a Shepherd on Fire, Whom the bell tolls-ra való egyértelmű utalásról meg nem is beszélve. Még a szerintem eléggé jól sikerült Hail to the King-re is azt kérdezte egyik ismerősöm első hallásra, hogy “van új Metallica?”. A majdnem végig uralkodó középtempós kettőnégy dohogása pedig egy idő után egészen fárasztóvá válik, amit csak tetéz az új doboskölyök Arin Ilejay minden fantáziát nélkülöző játéka. Most komolyan, Mike Portnoy helyett??? Ezek most viccelnek velem? Nah, adjál gyorsan még egy wishkeyt, mert nagyon viszket a kezem a ravaszon!

-Persze, talán megmenti őket a pisztolypárbajtól az a tény, hogy M.Shadows (énekes) és Synyster Gates (gitár) akkor is istenadta szupertehetségek maradnának, ha ledobnánk őket a Vacsutuk közé és a törzsi táncok közben kellene vuvuzelával előadniuk valamit. Shadows hangja még mindig elképesztő, és ez azért javít valamelyest az összképen. Témái ezúttal ugyan laposabbak, de ezt az erővel és érzékenységgel teli éneklést azonban önmagában is élmény hallgatni. Aztán Synyster Gates szólói a technikai bravúrokon túlmenően szépen felépítettek, emellett pedig feelingesek, ötletesek, és nagyon stílusosak. Nem csoda, hogy sokan a fiatal generáció egyik legjobb gitárosának tartják. 

Tehát összességében, nem egy gyalázatosan szar  album ez. Az eleinte középszerűnek tűnő címadó dal is a hallgatások számával arányosan szépül fülbemászó slágerré, és a korábbi sokszínűséget idéző Heretic is a jobb mozzanatok közé tartozik. Több hallgatás után, vannak kifejezetten élvezetes dalok is a lemezen, ez nem vitás. Emellett pedig rendre felüti a fejét egy-egy ígéretes ötlet, melyekkel azonban nem igazán tudnak mit kezdeni.

-Érzem, hogy nagyon örlődik fiam, –szól közbe a sokat látott pultos, majd ő is együttérzően a pohár után nyúl – de lehet át kellene ezt a dolgot gondolni még egyszer. Ez az új kölyök, akit említett. Ez a Arin Ilejay még csak 22 éves, nem? Még sokat fejlődhet. Meg aztán a The Rev halála sem lehetett könnyű a csapatnak. Aztán így érthető a kísérletezgetés meg az út keresés. Szerintem inkább majd a következő lemez lesz a vízválasztó. Ha marad ez az irány, nah majd akkor visszajön és leszámol velük. Addig szerintem tegye vissza a pisztolyát.

-Igaza lehet. De ez a lemez akkor sem ér többet 6/10-nél. Mindenesetre, ha ideérnek mondja meg nekik, hogy nem felejtek. Rajtuk lesz a szemem és ha bebuzulnak. Le fogom vadászni őket. Egyenként.

Csak a vasárnapi harangszót megtörő lónyerítés és a patadübörgés jelzi, hogy folytatom tovább az utamat eme kietlen, vad tájon. Az A7X tagjai úgysem fogják tudni, hogy itt jártam, meghagyom őket a tudatlanság kényelmében. De az ígéretem marad. Megjegyeztem a botlásukat. Legközelebb sokkal kíméletlenebb leszek…

KoRn – Paradigm Shift “A fej visszakerült a helyére!”

2000-es éveket írunk. Gimis vagyok. Két számmal nagyobb farmert hordok a kelleténél, lánc és ezek a gagyi lógós kulcstartók fityegnek az oldalamon. Szörnyen nézek ki: a Sytem of a Down Toxicity pólóban, a rikítóan piros Eckö kapucnis pulcsimmal, amihez talán csak az ugyan ilyen piros old school Adidas cipőm megy. Limp Bizkit, System of a Down, Linkin Park, Crazy Town, Deftones, Guano Apes meg ilyenek pörögnek a Discmanben, Lóczi Tomival vagyunk kapusok csütörtökön és nagyon örülünk, hogy lemaradunk a matek óráról, mert ma tuti, hogy algebra van.

 2-3 szünet után megkérdezi tőlem:

„- te figyi! Te hallgatsz KoRnt?”

„- Mivan!?”

„-Hát, Freak on a leash, Got the Life? Ez megy a Tvben.” (Igen akkoriban még adtak zenét a ZENE TVkben, és onnan ismertük meg a későbbi kedvenc zenekarainkat. Hihetelen mi? J)

„-Nem vágom. Az olyan, mint a Limp Bizkit?”

„-Hülye! Ők fedezték fel a Limp Bizkit-et!!! Neked tuti bejönne. Nesze! Itt egy CD!”

Aztán átnyújtott egy TDK CD-t amire filccel rá volt írva, hogy Válogatás - a kedvencei voltak összeválogatva - nagyon meghatározó élmény volt. A mai napig a legegyedibb hangzású metál bandának tartom őket, és ha letolnák a képüket Mo-ra az új lemezükkel én ott lennék az tuti.

Ugyanis a Paradigm Shift egy igazi visszatérés a Numetál isteneitől. Hogy miért? Azért, kedves sötétlelkű metálzene rajongó barátom, mert az előző The Path of Totality lemeztől még most is kiráz a vizesveríték. Igen, én azok közé az elégedetlenkedő fújoló KoRn rajongók közé tartoztam, akik NEM bírták végighallgatni a többek között Skrillex (többet nem írom le ide a nevét) által producált (?) albumot. Bár hallottam ellenérveket is. Például van egy jó barátom Vlad, akivel szeretek zenéről vitatkozni, mert az a fajta, aki véleményt formál és nem a saját igazát próbálja rád tukmálni. Szóval ő egyenesen azzal érvelt, hogy igazából, ha a régi KoRn számokat meghallgatjuk érezni lehet, hogy végig ez a Dubstep-es irány volt az eredeti elképzelés. Nos, én ezzel nem értek egyet, sőt most is egy borzalmas útvesztésnek tartom az utóbbi pár lemezüket.

De ezt az albumot egy kényelmes kompromisszumnak érzem. Mondjuk én úgy tudom, hogy a bandába visszatérő Brian „HEAD” Welch csak a lemez kiadása előtt 6 hónappal lett újra teljes körű tagja a KoRnnak így jelenléte számomra nem annyira erős, mint ahogy arra először számítottam. Az albumon a számok között itt-ott olyan érzése támad a headbangelő numetalosnak, mintha egy egyvelege lenne az előző évek mérsékeltebb borzadájának, és néhány a HEAD kiválása előtti lemezekről lemaradt daloknak.

Amikor belekezdtem a lemezbe nagy lendülettel a Pray for Me tökéletesen lenyugtatott. Mondtam is magamba: „jól van, fasza lesz ez!”. A Love & Meth pedig egy igazi KoRn nóta, a 10 évvel ezelőtti időket idézi, simán ráférne az Untouchables –re. Mondjuk számomra ez a lemez beszarás mennyire jól szól. Úgy lüktet a basszus, hogy a gatyámat letépi, pedig fülhallgató van rajtam. A basszusgitár és duplázó kombó röfög, mint egy vemhes varacskosdisznó! A KoRnra annyira jellemző ritmus szekció tehát rendben van, püfölik azt a basszusgitárt, mint egy epilepsziás hülyegyerek.

Az egyik bravúrosan jó dal a Paranoid and Aroused, és az elsőként nyilvánosságra hozott, nekem személy szerint kapásból elrettentő Never Never is elkezdett működni pár hallgatás után. Igaz az előző lemezt idézi, mégsincs annyira agyon elektronizálva. Erős darab még a Punishment Time, aminek elég szokatlan a refrénje, de bejövős! Alapvetően rendben van a Victimized is.A gitár riffek nagyon zsírak, az album tele van régi lemezeket idéző kikacsintásokkal, ám lenne itt valami, ami miatt nem fogok a számokkal külön külön foglalkozni. Ugyanis sokszor az album sekélyes és erőtlen. Johnatan Davies dalszövegei néhol olyan bugyuták, hogy sírhatnékom van. Komolyan mondom, ilyen Children of Distance mélységekbe alacsonyodik, a  szinte állandó jelleggel jelenlévő többnyire visszafogott (és egyben középszerű) elektronikai betétekről nem is beszélve. Az albumon levő 11 számból durván 4 kiemelkedő van, meg vagy 3 igazán jó, de a többi „csak” közepes.

Összességében, az egész album – a nyomokban felfedezhető alibizgetések ellenére – nagyon is szerethető. KoRn rajongóknak kötelező a cucc! Sokkal jobb, mint az előzőek voltak, számomra KoRnosabb. Egyfajta fellélegzés egy hozzám hasonló rajongónak, de én majd inkább a következő lemezre készítem magamat, szerintem ugyanis az lesz a nagy visszatérés, amire várok. Egy jó indulatú és optimista 7/10-et adok is rá, de ettől még rongyosra fogom hallgatni, sőt lehet többszöri hallgatás után még a véleményem is meg fog változni, de most ez van.

Monkey Business ep. 02 part II. – “Iggy Pop and the Stooges”

Itt a beígért folytatása a tegnapi cikknek. További jó szórakozást rosszcsontok! \m/

11, Parkolás: legalább 5 autónak elegendő helyre lesz szükségünk –nem kell hely a turné busznak, az máshol áll majd. Meg kéne egy olyan túlméretezett amcsi limó, amiben van hely egy rúdtáncosnak is! Mondjuk azt nem tudom, hogy arra hogyan lehetne biztosítást kötni... J

12, 1-es öltöző. Iggy öltözője: 

Tudjátok mi lenne igazán jó? Ha meg lehetne oldani, hogy ez az öltöző ne nézzen ki úgy, mint egy átlagos rock'n'roll öltöző. Legyen inkább...érdekes? Értitek amit mondok? Legjobb lenne, ha szabadon engednétek valakit, akiben van kellő művészi hajlam. Van pl. homoszexuális ismerősötök? Szabad ilyet mondanom? Nem valószínű.

13, Egy angol nyelvű napilap. New York Times, Miami Herald, esetleg Guardian. Vagy bármilyen USA Today, amelyben szélsőségesen elhízott emberekről írnak. A legszórakoztatóbb dolog!

14, Valaki, aki Bob Hope-nak öltözik (Bob Hope 100 évet megélt, legendás amerikai komikus), tökéletesen imitálja Bob Hope-ot és tipikus Bob Hope vicceket mesél a golfozásról, Hollywoodról és Bing Crosby-ról.

15, Hét törpe, akik beöltöznek annak a hét törpének abból a nagyon kedves Disney-filmből. Ahol az a nő száz évre elalszik, mert beleharap egy mérgezett törpébe, vagy megszúrja az ujját egy nagyon éles almával. Mi volt a címe? Hamupipőke? Mindegy, úgyis csak a törpék kellenek. Igazából jöhetnek magasabb jelentkezők, a magasság sem kizáró ok, a lényeg, hogy jó legyen a hozzáállásuk. A sapkáik viszont legyenek autentikusak!

16, Ha nincs se Bob Hope-imitátor, se hét törpe, a zenekar megelégszik egy hastáncosnővel is…

17, csomag szeletelt sonka, 1 csomag szeletelt pulykafelvágott, 1 csomag szeletelt marhasült, 1 csomag szeletelt sajt és 1 üveg nagyon erős chili-szósz, hogy senki ne érezze a sonka, a pulykafelvágott, a marhasült és a sajt rettenetes ízét.

18, 2-es öltöző. A zenekar öltözője:

-3 karton bubis víz (nem kell, hogy francia legyen), 6 üveg bubi mentes (ez sem kell, hogy francia legyen, kivéve, ha Franciaországban vagyunk).

-1 jó nagy rekesz prémium sör. Ti döntitek el milyen legyen, de legyen jó, mert lehet hogy megkínállak belőle, így nem érdemes kibaszni magaddal. Egy tipp: ne „B”-vel kezdődjön a neve és „udweiser”-el végződjön.

-6 üveg alkoholmentes sör. A szaxofonosunk szereti összekeverni a whiskeyével, és a vodkájával, vagy igazi sörrel. Sajnos problémái vannak az ivással, szóval szereti azt a hatást kelteni, hogy nem iszik. Ezért kell.

-1 üveg vodka. Valami értelmeset, jó? Egyszer kaptunk valami holland vodkát, Ketel One volt a neve. Borzalmas volt, olyan volt, mintha hugyot innék. Nem akarok hugyot inni. Meg nem is tudom, gyártanak egyáltalán alkoholmentes vodkát? Lehet, hogy az jobb lenne –a szaxofonosunk miatt ugye. Egyszer hallottam, hogy gyártanak valami ilyesmit Dániában, Spunk a neve...vicces.

19, Huh amúgy ha bármilyen TV-s műsorkészítő olvassa ezt, van egy csomó reality TV ötletem is. Tudom, hogy ez nem kapcsolódik ide, de valahova le kellett írnom. Minden eesetre, ha bármi kérdésetek van, nyugodtan tartsátok magatokban.

Pacsi,

Jos.”

Monkey Business ep. 02 – “Iggy Pop and the Stooges”

Remélem, hogy ha már erre fújt a szél, nem kell lealacsonyodnom olyan szintre, hogy bemutassam neked Iggy Pop-ot.  De, ha mégis utána szeretnél keresni a neten, egy félpucér nagyon bolond fickót keress, aki szerintem még egy moszkvai koncerten is egy szál farmerben ugrálna fel és alá. Nos, szerencsére a Rock’n’Roll világa tele van hozzá hasonló furábbnál furább figurákkal. Hála istennek, aki igazán benne van ebben a műfajban az alap esetben minden, csak nem normális. És még ebben a közegben is van olyan, akinek a retardáltsága olyan isteni méretekben képes mindenkit felülmúlni, hogy azt a még az anyacsöcsről egyenesen a Jack Danielsre áttért igazi rocksztároknak is nehezére esik megemészteni. Ilyen például Iggy full kretén színpadmestere is: Jos Grain.

Jos agymenéseiből, Iggy és a Stooges számára készített 2006-os és 2012-es Ridereiből fogok most szemezgetni, egy kicsit sajátos szabadfordítást alkalmazva. Jó röhögést. :)

„Hogyha ezt a papírt a kezedben fogod, nyilvánvalóan a ti arénátokban fogunk fellépni és te vagy az a szerencsés, aki ennek a technikai hátterét fogja biztosítani. Ha tudnád, mekkora élvezet lesz ez neked! Kényelmesen ülsz? Akkor kezdjük...

01, 3 db Marschall JCM 800 100 wattos erősítő, amelyet a közelmúltban teszteltek. Közelmúlt alatt nem azt értem, hogy valamikor három héttel azelőtt, hogy leesett volna a raktár legfelső polcáról, ahová villástargoncával próbáltátok felrakni, miután visszahoztátok arról az Inane Clown Pussy koncertről, ahol a zenekar éppen egy "hugyozz a bekapcsolt Marshall erősítőbe" versenyt tartotta. (Ha megtudod csinálni, hogy füstöljön és szikrákzzon és még ezek után is élsz. A zenekar megajándékoz egy Miller Lite-al, majd bohóc jelmezben fogsz közlekedni a csapat gördeszkáján a koncert végéig!)

02, Nem elkavarni a mikrofon kábeleket! Nem akarok még félórát azzal tölteni, hogy állunk egy helyben a tökeinket vakargatva, hogy miután összeraktunk mindent, mi a faszt csinájunk a maradék kábellel, ami ott hever!

 03, Egy (1!) monitor technikus, aki jól beszél angolul és nem fél a haláltól. Nem árt ha a monitorokhoz is ért egy kicsit. Egyébként nem, nincs saját monitor technikusunk, mert a jövőre várunk, amikor majd robotokkal fogunk dolgozni és majd az egészvilágot egy szebb helyé varázsoljuk. Apropó, Chris az egyik Roadie-nk, biztosított arról, hogy a panda tulajdonképpen nem is a medvék fajtájához tartozik, hanem a malacokéhoz. Szerintetek ez lehetséges? De most komolyan! És ha nem? Akkor miért mondta ezt el nekem, megkockáztatva, hogy elmondom az egész világnak a félig betépett elméletét? Hihetetlen...

04, Iggy mikorfonja: hangos legyen! Hangos legyen és üssön....mint mondjuk egy bokszoló kenguru! Tekerjétek fel rendesen és akkor boldog leszek! Olyan boldogan fogom fülelni, mint egy kis nyuszi.

05, A dobok: Szeretnénk dob éket használni a doboknál. A baloldalan legyen a dobosnak, és könnyen hozzá tudjon férni. A hanagosítás tekintetében olyan legyen a dobszerkó, mintha egy kitörésben lévő audiovulkán lenne! Jah, és itt van még néhány tipp arra, hogy melyek azok az a dob ékek, amik NEM felelnek meg:

-egy 1974-es Ford Cortina lemezeiből lett kifaragva.

-hogyha az aljára nézel, az van oda írva, hogy „The Walt Disney Corporation© – gyűjtsd össze mind!”

-vagy az, hogy „Burger King©”

-olyan ellenálló, hogy a feleséged könnyedén ketté töri.

-ergh...

-asszem ennyi.

06, Színpadi elrendezés: mielőtt még rátérnék a lényegre.  Tegyük a lehető legakadálymentesebbé a front részt! A biztosításom nem fedezi a színpadról lezuhanó rocksztárok sérüléseit...szóval, ez azt jelenti, hogy nem akarok látni, sem fény-, sem erősítő-, sem monitor kábeleket, sem játékautót, sem televíziós műsorvezetőt, sem operatőrt, műanyag vizicsikót, kiskacsát az útban. Iggy egy félcsupaszon fel-alá rohangáló speedezett mérgezett egér, szóval, ha nincs ami akadályozza, akkor mindannyian hátradőlve, pánikolhatjuk végéig a koncertet.

07, Volt egyszer egy saját fénytechnikusunk, de agyonlőttük, mert megőrült. Kegyesek voltunk hozzá. (...) Egy olyan fénytechnikust szeretnénk, aki beállítja az aktuális dalra a hangulatot, majd szépen ráül a kezére a következő dalig. Tudom, bonyolult kérés ez, mivel a fénytechnikusok nagy része olyan idegkárosodástól szenved, melynek köszönhetően egy másodpercig tudnak maximum nyugton maradni, de nagyon örülnénk, ha teljesíthető lenne kérésünk. Lehet odaültetünk valakit a fénypult mellé egy baseball ütővel és ha bármikor úgy nézne ki, hogy a fényes "fényezni" akar, BUMMM! Törött fénypult, törött ujjak.

08, De ha mondjuk a füstgéppel tudnánk Észak-amerikai indiánok módjára üzenni, hogy „egy nagyfarkú faszagyerek ül hátul a doboknál” azt Scott (a dobos) nagyra tudná értékelni.

09, Az ilyen ötleteket pedig, hogy „arra gondoltam, hogy amikor egy gyors számot játszanak, akkor a fényeket össze-vissza váltogatom és a strobit használva felveszem a ritmust, és amikor megint lassú szám van vissza veszem a fényeket.” nyugodtam tartsátok meg magatoknak.

10, És most szólnék a tévésekhez is egy kicsit:

Ne értsetek félre, a média figyelme jót tesz a zeneiparnak, de a túlzott érdeklődés NEM. Az amúgy is feltűnési viszketegségben szenvedő rocksztárok egóját univerzális méretűre tudják hízlalni, vagy éppen összezavarni. Tény, hogy amint a művész arcába tolnak egy kamerát, teljesen megváltoztatják az előadásukat. A The Stooges mindent megtesz, hogy közönségük egy feledhetetlen bulit kapjon, és semmi sem lélekrombolóbb annál, mint amikor egy zenekart a színpadon operatőrök vesznek körül, akik asszisztenseikkel együtt úgy botladoznak a színpadon, mint valami bazooka-hordozó hobbitok. Egyszer láttam egy esős fesztivál-fellépést, ahol egy zenekar gitárosát végigüldözte a színpadon az operatőr meg egy asszisztens, akik a kamerájukkal együtt egy rikító színű műanyag esőkabát alatt rohangáltak. Nagyjából úgy nézett ki, mintha a gitárost egy elmebeteg pantomimező ló üldözte volna. Személy szerint borzalmas látvány volt, pedig én komolyan hiszek benne, hogy a rock and roll zenekarok nagy részén segítene egy pantomimező ló. Például ott a Rolling Stones, ha valaki garantálná, hogy lesz legalább egy pantomimező ló a koncertjükön, majdhogynem megérné elmenni és megnézni őket."

Folytatása következik...nézzetek vissza holnap is ;)

Alter Bridge – Fortress “Újra kijött a lépés”

Amikor az Egyesült Államokban éltem, volt egy kedvenc rádióm a „KGB FM Binghamton only Radio Rock Station”. Annyira imádtam, hogy szinte napi 10-12 órákat is elhallgattuk meló közben a haverokkal. Fantasztikus hangulatú műsoraikat feldobták a különböző stílusú zenei blokkok, klasszik Rock, visítós Heavy Metál, zúzós belezős-szemezős, lehánylak, letépem a fejedet, aztán beleszarok a nyakadba metál...volt ott minden, amit akarsz. Szóval, a kiválló set listjei mellett, nagyon sok borzasztóan jó, itthon vagy európában egyáltalán nem ismert zenekart hallottam először, nekik köszönhetően. Az egyik ilyen zenekar az Alter Bridge volt.

Az orlandoi banda akkori aktualis albuma a Blackbird volt, ami véleményem szerint az eddigi legfaszább lemezük. Ekkor még Myles Kennedyről és társairól semmit nem tudtam, csak letaglóztak a súllyos metál riffek, amikhez Myles dallamos hangja adta azt az eszenciát, amitől az AB hangzása telitalálat mind a mai napig.

Mondjuk nekem személy szerint a 2010-es ABIII csalódás volt és a Blackbird vagy az első albumukhoz a One Day Remains-ez képes visszalépésnek éltem meg, de ezúttal újra kijött nekik a lépés. Annyira durván, hogy szerintem még a Blackbirdnél is jobb a Fortress. Igaz, szerintem sokkal komplexebb lett az egész zenéjük, de ez nálam inkább pozitívum. Sokkal összeszedetebb az egész, néhol pedig kifejezetten progresszív metálba megy át.

A Fortress során nem érzem azt, amit az előző albumnál éreztem. Az ABIII olyan volt, mintha kifogytak volna az ötletekből. Úgy tűnik nekem, hogy jót tett a kalandozás a zenekar két fő kreatív motorjának. Myles Kenedy ugye együtt dolgozott és turnézott Slash-el. Mark Tremonti, a szóló gitáros pedig saját szóló lemezén dolgozott, ami nekem személyszerint nagyon bejött.

Már egyből az elején egy olyan 6 és fél perces számmal nyitnak a srácok, hogy csak néztem, mint Robinson Crusoe a sziget hetijegyre. A Cry Of Achilles azontúl, hogy nem egy tipikus kezdés, egy nagyon erős szám, Myles Kenedy hangja úgy nyargalászik a hangtartományok között, hogy a szőr feláll a hátamon tőle. Nem isteníteném ennyire, ha nem lett volna hozzá szerencsém élőben, év elején, amikor  Slasht kísérte el kishazánkba. Nekem abszolút a kedvenc énekeseim között van.

Aztán jön az Addicted to the Pain, amiből az első klip is készült. Egy nagyon lendületes szám, a Brian Marshall basszusgitáros és a dobos Scott Philips alkotta ritmus szekció, kiválló érzékkel támogatja meg Tremonti gitártémáit és Myles dallamos énekét. A Bleed it dry talán egy kicsit szokatlanul komorabb hangvételű, de még így is eléggé Alter Brideg-es.

A Lover, elsőre talán a címe miatt illyesztően csöpögősnek hathat, de mivel nem egy mindennapi bandáról beszélünk, itt is érdemes félre rakni az előítéletünket. Myles egy visszafogott ballada képét vetíti elénk egészen addig a pillanatig, amíg be nem esik a határozott és ütős hangjával, mint Senna a gyorskanyarba. Aztán a The Uninvited az a szám amiről először ugrott be nekem a progresszív szó.

Tremonti riffjeit nem győzöm hangsúllyozni a Peace is broken is igen finom témával zúz, de a személyes kedvencem a Cry a River szaggatott, kemény riffjei napokig visszhangoztak a fejemben. Egyébként Tremontit végre nem csak a szóló lemezén halljuk énekelni, hanem a Waters Rising nagyrészét ő énekli, Myles csak a refréneknél segít be. Egyébként ez a szám is nagy kedvencem, egy igen csak finom kellemes témával indít, hogy aztán a refréneknél brutálisan beinduljon.

A Lemez zárószámai az It All Ends Well, egyfajta optimista vég is lehetne, ha nem érezném a háttérben azt a keserű, mélabú hangulatot. A másik a címadó Fortress, ami leginkább két régebbi dalukra, a Blackbirdre vagy a Words Darker Than Their Wingsre hasonlít.

Összeségében zseniális albumot rittyentett megint ez a négyesfogat. Minden szám a lemezen a helyén van, így csak akkor kezdjünk neki a hallgatásásnak, ha biztosan van 63 percünk rá, mert nehezen fogjuk tudni rávenni magunkat, hogy megállítsuk. Szerintem ez eddigi legerősebb albumuk. Simán megérdemli a 9/10-es értékelést. Fel is raktam a klasszikusok polcára, 100%, hogy előveszem még a jövőben egy párszor.