GOODBYE 2013!

Most, hogy lassan itt a szilveszter, ahogy szokták mondani ilyenkor már a fű sem nő. Úgy hogy a sok megmondó emberhez csatlakozva én is megkezdeném évértékelő beszédemet. Összedobtam egy szubjektív listát az idei év legjobb lemezeiből. Azt kell mondanom rohadtul nehéz volt, mert egyszerűen durván erős lett a felhozatal, a 10 legjobb között kb. semmi különbség nincs minőséget tekintve, szóval akár sima felsorolásnak is vehetitek, egyáltalán nem erősorrendben mentem.

Szóval, hogy melyek azok az albumok amik nálam felkerültek a kedvencek polcra idén?

2013 TOP 10 legjobb lemezei szerintem:

1. Clutch – Earth rocker
Hozzám ez a lemez csak ősszel érkezett meg. De nem azért, mert annyira rossz lenne, csupán alig bírtam követni a lépést a jobbnál jobb lemezekkel, annyira sok volt az éven. Valahogy mindig leragadtam egynél. Szóval az ütős blues-rocker Clutch egy olyan szinten szilárd és megtámadhatatlan lemezzel viszi prímet, hogy igazából olyan nagyon nem is akarom meg magyarázni. Csak, mert cikket is írtam róla.

2. Michael Monroe - Horns and Halos
A rock dinoszauruszok közül idén az egyik legnagyobb durranást a Glam ősatyának is tekinthető finn Michael Monroe intézte. Azért ha valaki a GunsN'Roses példaképe és etalonja volt a maga idejében (persze többek között másoknak is), illetve Steve Stevens-el csinált közös lemezt, meg több millió lemezt adott el a távol keleten a legendás Hanoi Rocks front embereként. Még attól is durva egy ennyire ütős ízig vérig őszinte rocknroll lemez. Zseniális!

3. Motörhead - Aftershock

A másik ősrocker társaság akiktől lezuhant az állam idén Michael Monroe mellett. Ászok Lemmyék! Borzasztóan erős az új Motörhead minden dalban, külön-külön és egybe is! Róluk is sikerült örömódát zengeni, és aki azt mondja alaptalanul, az egészen nyugodtan bassza arcon magát. Higgye el sokkal jobban jár, ha nem a magamfajták teszik meg!

4. Daft Punk - Random Access Memories
Most jön a meglepi. Nem, nem rocknroll! Kicsit sem, de mivel ezt az elektronikus zenét kivételesen (jujj de kevesen vannak) IGAZI ZENÉSZEK csinálják, itt a helyük! Az francia elektro istenek 2013-ban visszatértek a zenei közegbe egy új albummal és megmutatták, hogy körülbelül miről is van itt szó, nagyban. A Daft Punk ritkán ad ki lemezt, de akkor korszak alkotót. Ez most sem történt másként. Aki nem szereti ezt az albumot annak komoly ízlésbeli problémái vannak és egészen nyugodtan elkönyvelheti magában, hogy ő bizony nem ért a zenéhez... 

5. Black Sabbath - 13
Ozzy Osbourne, Tommy Iommi, Geezer Butler és a gyengélkedő Bill Ward helyére beugró Brad Wilk. Már akkor az év lemeze volt amikor kijött. Imádtam! Egyszerűen totálisan Black Sabbath. Ha ezt szánták az utolsónak akkor azt kell mondjam feltették a legendájukra a koronát ezzel a lemezzel. Köszönöm!

6. Alter Bridge - Fortress
Ők is azok kevesek közé tartoznak, akikről írtam kritikát, hiszen pont jutott rá időm! :P Nagyon összeszedett anyagot rakott le ez a 4 fickó. Nagyon szeretem amúgy is őket, de ez a lemez egy büdös nagy piros pont az üzenő füzetükbe. Már alig várom, hogy Magyarországra is eltolják a biciklit!

7. Alice In Chains - The devil put dinosaurs here
Nem véletlenül vannak a listában. Zseniális banda, zseniális lemezzel, de várjunk csak! Erről is írtam cikket! :)

8. Stone Sour - House of Gold & Bones 2
Corey Taylor Rock-Metál Isten! Rajongok érte gimis korom óta. Akkor még a Slipknot frontembereként kápráztatott el, aztán ugye a side projectje is befutott közben a Stone Sour. Már a Come what(ever) may 2006-ban és az Audio Secrecy is nagyon jó volt 2010-ben, így tűkön ülve vártam a folytatást ami mindjárt egyből 2 lemezes is lett. Szerintem egyértelműen mestermű mind a két lemez, bár én úgy ajánlom, hogy egyszerre talán a legjobb hallgatni őket sorban egymás után, akkor jobban átjönnek az összefüggések, néhány szám között.

9. Kozma - Sunrise in the Box
Egy debreceni srác álmodott egyet még kölyökként, hogy majd nagy gitáros lesz és saját szóló lemezével ámulatba ejti a rajongóit. Sokan álmodoznak ilyesmiről, de Kozma Norbinak sikerült. És ezt most nem csak azért írom, mert ez a magyar gitárhős a személyes jó barátom, mert aki ilyen zenészeknek játszik az Abrakazabra együttes kötelékén belül, mint Charlie, Tóth Gabi, Tóth Vera, Vastag Csaba+Tamás, Wolf Kati, Back II Blackes Bebe, Keresztes Ildikó és még sorolhatnám... Hanem, mert tényleg kegyetlenül magas mércét állított fel magának és a debreceni rockereknek egyaránt. A lemez nálam etalon lesz sokáig, nagyon változatos és sok színű. Vannak ugyan úgy instrumentális gitárvirtuóz eposzok, mint könnyű pop slágerek. Minden, ami Kozma. Egyszerűen mindenkinek ajánlott, könnyű és lélek simogató darab.

10. Hardcore Superstar - C'mon Take on Me
Nem tudom milyen lehet a svéd városokban élni, de kb. ez történik, ha pár svéd utcakölyök gitárt és mikrofont fog...a Hardcore Superstar őszinte durva mocskos Sleeze Metálja nálam már évek óta nagy kedvenc. Szinte csöpög a mocsoktól, teljesen alkalmatlan az emberi fogyasztásra legalábbis én csak akkor ajánlom, ha a lemez után van kivel elmenni berugni, mert ettől a zenétől azonnal a sárgaföldig akarod leinni magad és csajozni gőzerővel, meg a seggükről szívni a kokaint. Jah amúgy a lemez is jó, bár sok kritikát kapott, nálam akkor is nagy kedvenc lesz és szerintem abszolút 9/10es ez is!

+ 1 Ganxsta Zolee és a kartel - Hatalmat a népnek
Igen igen tudom, hogy 2012-es, de mivel Decemberben jött ki így igazán csak az év elején tudtam rongyosra hallgatni, és nem is bírom ki, hogy ne biggyesszem ide egy fajta bónuszként. Annyira jól esett egy élőzenekaros Kartel albumot meghallgatni, mint egy nyári kánikulában, amikor a kezedbe nyom a haver egy jó hideg gyöngyöző oldalú Borsodit. Big Dady Laci és Zolee ketten maradtak, de én őszintén szólva nem bánom ezt, hiszen a fásult kiöregedett Kartel tagokat, okosan a mai hip-hop éra legnépszerűbb előadóinak közreműködésével pótolták. Funktasztikus, Siska Finuccsi, Majka és Curtis stb. jól vették a lapot és szépen segítették a magyar gengszter rap ikonjait. Ganxsta fanoknak egyenesen kötelező darab! 

Tattoo 101 – A tetoválásokról mindenkinek vagy mindegy kinek

Először is szeretném leszögezni, hogy a tetoválás a határozott emberek játéka.

Aki magára varrat valamit, jobb esetben tisztában van annak jelentésével, értékével és hozzá tartozik a személyiségéhez. Az ilyen “én is szeretnék majd egyszer, de még nem tudom, hogy mit, meg hogy hova…” emberek rendszeresen megfőzik az agyamat a tipikus “Mennyibe került? Fáj? Én is szeretnék majd egyszer, de félek, hogy megbánom!” kijelentésekkel meg kérdésekkel.

Egyszerű: NE csináld!!! Hogy miért?

1, Nem mindenkinek való. Én, illetve akiket én ismerek és valóban rajonganak ezért az underground (bár már lassan ez sem állja meg a helyét) kultúráért, szilárd elképzelésük van arról, hogy ők hogyan szeretnének kinézni és ez alapján színezik saját bőrüket. Ezzel le is tudtam azt a kérdést is, hogy mit varrass magadra. Ugyanis, amennyiben közénk tartozol, akkor már régóta tudnod kéne, de legalábbis van alap elképzelésed arról, hogy mit szeretnél.

2, Igen, fáj! Nagyon! Vagyis hát nagyban a testfelülettől függ. Ugye, ha biológia órán nem az Ágika bugyijában turkáltunk volna, tudnánk, hogy az emberi bőr alatt futnak az idegpályák és azok küldenek jeleket az agyunknak. Ezt a jelet normális esetben értelmezzük és elhúzzuk a kezünket a tűtől…vagy ideiglenesen szőrös tököt növesztünk és ott tartjuk, amíg az alkotás el nem készül. Egy igazi normális tetoválásnál - NEM, a belső bicepszedre írt “Impossible is nothing” felirat nem ide tartozik -, aminek mondjuk csak a kontúrja 8 óra, nah oda már kell a kitartás, meg a lélekjelenlét!

3, Ha tudod mit akarsz, akkor a legfontosabb, hogy tájékozódj és keresd meg magadnak a művészedet! Semmivel sem könnyebb ez, mint becsajozni. De most komolyan! Az a figura, akit választasz, jobb esetben képes lerajzolni azt, amit szeretnél, csak sokkal jobban, mint ahogyan azt te elképzelted. Komoly felelősség van a vállukon, egy művész azontúl, hogy olyan művet kell rajzolnia, ami neked is tetszik, a stílusát is bele kell vinnie. Máskülönben, csak egy ócska replica, egy szar az egész, nem pedig művészet. Én ezért próbálok meg mindig a lehető legtöbb szabadságot biztosítani a művészemnek. Szóval ebben az egyben csak azt tudom tanácsolni, hogy ha tudod milyen stílusban akarod a tetkót, keresd meg az összes környékeden lévő elérhető tetováló művészt (mondjuk ma már ott az internet, meg annak a pöcegödre a Facebook is) és érdeklődj náluk. Ne legyél beszarva, ezek mind közvetlen, kedves és jó fej emberek. Ez az életük, hidd el biztos hallottak már sokkal durvább és meghökkentőbb ötletet is a tiednél. Ha egy színes, ujját cumizó harisnyakötős pandamacit szeretnél a combodra, akkor is meg fogják csinálni neked. Szóval ne legyél szégyenlős!

4, Igazából a matek az az egyetlen dolog, ami az egészet megölheti...sajnos ez van. A művészeknek is meg kell élni valamiből, és ez sem könnyebb munka semmivel, mint kifesteni meg levakolni egy szobát, sőt! Szóval, sok pénz = jó tattoo. Illúzióromboló, de tulajdonképpen ezt életed végéig fogod viselni, szóval ebből az aspektusból nézve, semmi nem lehet túl drága. Ez mit jelent?

Nos, egy teljes kar kb 100-120 ezer Ft, egy lábszár körbe egy 100-as, egy nagyobbacska minta, amit már én is nézek valamibe, az meg mondjuk úgy 30-40 ezer Ft. Az apróságokról annyit, hogy egy normális tetoválóművész 8 ezer forint alatt egy fektetett 8-ast sem varr fel, mert “többe kerülne neki a leves, mint a hús” - ahogy nagyanyám mondta. A tű, amit kibont, meg a gumi kesztyű, meg úgy általában véve az ideje, amit rászán már az többet ér, mint az, hogy legyen egy kis lófasz a csuklódon, amit a googleről nyomtattál ki. Meg hát alapból van önbecsülése…

Alkudozni nem ér, ez nem a nyíregyházi piacos román cigány, aki 6 pár zokni mellé ad egyet ingyen…így is jó fejségnek tartom, hogy ma már jobb helyeken bevett dolognak számít az alkalmankénti részletfizetés, így csak akkor fizetsz, amikor mész.

Szerintem, ezek azok a legfontosabb dolgok, amikkel, ha tisztában vagy, már gondolkodnod sem kell arról, hogy hogyan tovább.

Van egy alap koncepciód, egy elképzelésed, hogy milyen stílusban valósuljon meg. Egy művészed, akinek ezt elmondod és megegyeztek egy árban. Ezek után jön a tervezés, ha kell újratervezés, majd az alkalmankénti felvarrás, aminek a végén ott tornyosul a csoda a helyén!

Ezután már csak egy dologgal kell megbirkózni, ez pedig a szerintem legnehezebb rész, a gyógyulás….de ez már egy másik cikk lesz!

Clutch - Earth Rokcer "Zenélő állatok márpedig nincsenek!”

Most elmesélem nektek, hogy pár hónapja Vlad barátom átdobott nekem egy linket egy új albumról, mert tudja, hogy szeretem a blues-rockot. Ez a Clutch – DC sound attack! volt. Annyira megcsapott a zene, hogy kb a meghallgatása után pár perccel már a telefonomon is volt a teljes album. Gondoltam írok is róla egy finom kis kritikát, de valahogy nem jutott rá időm egészen múlt szombatig, amikor összeakadtam egy igazi Clutch rajongóval.

Szépen el is látott minden infóval, ami azt illeti. Nekem például nem is esett le, hogy itt egy több, mint 10 éve zenélő zseniálisan jó zenekarról van szó. Akik tényleg annyira kemény zenét játszanak, mint a tarzan sarka.

Ezt azért mondom, mert a Michael Monroe Horns and Halos vagy az Afthershock és Slash Apocalyptic Love-ja mellett abszolút élen van az év lemeze versenyben! És bizony nem ez az első ilyen jól sikerült lemezük, de most csak az Earth Rockerről fogok regélni nektek.

Az első szó, ami eszembe jutott erről a zenéről az az őszinte. Meg a vadparaszt...ami egyébként óriási elismerés lehet a zenekarnak, hiszen a lemez üzenete, mint ahogy a címe is jelzi: „Earth Rocker” (az USAban ez kb annyit tesz: ősbunkó, „föld rocker”).

Annyira kemény zenét játszanak a zenekar tagjai, hogy szerintem mikor megszülettek nem sírtak fel, hanem kértek egy kis whiskeyt kólával, majd azonnal rágyújtottak egy cigire. Sőt szerintem Neil Fallont az énekest nem is anya szülte, hanem valamelyik marylandi kocsma sarkában a túlzott whiskey pára koncentrátumának köszönhetően, csak úgy kicsapódott.

Annyira pörgős az egész lemez, hogy egy perced sincs, hogy unatkozhass egy kicsit. Ezek azok a lemezek, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis minek büntessem magamat más zenével, amikor ilyen is létezik? Már rögtön a címadó dal akkora sláger, mint az összes többi a lemezen. A dalszövegek nagyon erősek és az egésznek hangulata van. Nálam ez a két fő követelménye egy blues-rock lemeznek: dalszöveg és hangulat.

A száguldozásról szóló Crucial Velocity egy picit visszafogottabban kezd, de csak azért, hogy majd a refrénnel döngöljön el. A Mr. Freedom-on a ritmikai megoldások, és a mindent elsöprő szabadság-érzés fantasztikus. Aztán ott van a D.C. sound attack!, amit már említettem, azzal a brutális kezdéssel, meg a Clutch lüktető ritmusszekciójával...brrr...nagyon jó!!!

Ugrok is egy számot a Unto the Breach-re, ami szintén kedvenc, egy újabb abszolút sláger. Aztán a Gone Wild, picit kilóg a sorból. Egy kicsit lassabb, nem pörög úgy, mint egy agyon-kokainozott egér. Country-s beütése pedig kifejezetten megnyerő.

Aztán újra bevadulnak és jön a The Face, ami jelzi, hogy itt bizony mindenkinek Marlboros doboz volt a jele az oviban…

A Book, Saddle & Go és a Cyborg Bette pörgeti tovább a lemezt, de mivel ezt az embertelen tempót már nem lehet tovább fokozni, az Oh, Isabella-val vissza is vesznek a srácok. És végül a The Wolf Man Kindly Requests…-el lezárják a lemezt.

Őszinte, vad, energikus és ösztönös ez a lemez. Ezért ilyen ütős! Szeretik az emberek az őszinte zenélést. Ezekről az emberekről elhiszed, hogy csak úgy ülnek a bárpultnál, te odamész és fizetsz nekik pár kört, hogy poénból játszanak neked meg a haveroknak párat. Ezek meg letolnak neked egy ilyen albumot kisujjból, még félbetépett állapotban is. Tökéletes! Csillagos 10/10 fölé! Mindenkinek ajánlom, aki szeretné magát önfeledten jól érezni!

Alice in Chains – The Devil Put Dinosaurs Here (2013)

Közvetlen kapcsolatom a bandával egészen régre nyúlik vissza. Még a 2000-es évek elején, amikor már gimibe jártam, kaptam egy kis grunge hatást, a nálam 14 evvel idősebb unokatesómtól. Az akkor már kifutott, sőt divatja múlt Nirvana, Soundgarden, Pearl Jam és Alice in Chains seattlei négyestől olyat flasheltem, mint még azelőtt soha. Mondjuk az ezt megelőző punk zenéket, amiket hallgattam nem nevezném kibaszott klasszikus zenei műremekeknek, így nem volt valami magasan a léc.

Úgyhogy nagyon kisarkítva ennek a pöcsöm öccse Kurt Kobainnek, Chris Cornellnek és a legendás  Layne Staylenek köszönhetem, hogy kaptam egy kis színt a világról a mocskos RocknRoll mellett, ami végig kíséri a mai napig is az egész életemet.

Egyébként ez a banda áll hozzám a legközelebb, ha szó esik a grungeról. Én mindig az Alice in Chainst emelem ki elsőnek. Mondhatni ők a kedvenceim a felsoroltak közül. Szóval amikor 2005-ben újra alakultak szegény Stayle halála után, nagyon boldog voltam. Emlékszem nagyon betalált a visszatérő albumuk a Black Gives Way to Blue 2009-ben. Talán azért volt könnyű megszeretni őket újra, mert egyrészt mocskosul jó lett az album, másrészt pedig sikerült teljesen elvonatkoztatnom az eredeti AiC-től és megértettem, itt már William DuVall az vokalista, és pont. De mint mondtam újra megszeretni kellett őket, hiszen nem volt könnyű Staleyt pótolni, a csávónak hihetetlenül egyéni énekstílusa, dallamvilága volt. Karakteres frontember volt, aki lélek marcangoló, nagyon is hiteles szövegeivel tette a bandát azzá, ami: egy kibaszott legendává.

Ekkora árnyékban nehéz alkotni, de a legjobb, hogy ezt a banda tiszteletben tartva nem is próbálta meg a régi albumokat pofátlanul lenyúlni. A dallamvilág persze maradt a régi Jerry Cantrell-nek köszönhetően. Újabb, erős, kerek dalokban nyilvánul meg az „új” Alice in Chains.
Egyébként ne várjunk világmegváltó újításokat az albumtól, egy minden ízében tipikus Alice in Chainst hallhatunk a korongon. Mondjuk ez teljesen szubjektív  de én örültem ennek. Szeretem, ha egy egy bandát, mint egy régi jó ismerőst köszönthetek újra, új számokkal a régi formákat követve. A Hollow, Pretty Done, Stone hármassal úgy benyitnak az elején, hogy az egyszeri AiC rajongó csak vigyorog, mint a fogatlan Marika a Korona bisztróban.

A szokásos védjegyszerű, lassú, szaggatott gitárjátékot, az akusztikus akkordozással, a hipnotikus riffek és a tipikusan komor hangzást, szinte katartikus refrén díszíti. Azt kell mondjam eléggé odabaszós elegyet képez ez a koktél.

Nagyon ütősnek tartom még az album címét adó The Devil Put Dinosaurs Here-t is, ami szinte teljesen pszichedelikus hatású, szinte benne ragad az ember fejében és egyszer csak azon kapja magát, hogy ezt dúdolgatja úton valahova. Vagy csak szimplán mindenhol ezt hallgatja a fülesében. Ilyen még a Lab Monkey,amit kiemelnék és a  Phantom Limb is.

A kedvenc számom az albumról pedig a Breath On A Window, amely szinte már nem is Alice in Chains. Annyira katartikus a vége és az egész annyira felemelő, hogy nem lehet nem imádni ahogy az a szám felépül. A karomon meg áll a szőr, mint villa a ganéba. Nem tudom nem mosolyogva hallgatni.

Igaz vannak talán kevésbé ütősebb számok is az album közepe felé, de ezen a lemezen határozottabban több a jobb szám, mint az előzőn volt. Igazából, akit vonzanak a sötétebb hangzású elgondolkodtatóbb témájú zenék azoknak nagyon nagy kedvel ajánlom ezt a zenei élményt.

Nekem talán a Dirt albumuk és a legutóbbi lemez keverékeként hat és jobban össze van rakva, mint a Black Gives Way to Blue. De talán a felszabadult örömzenélés az, ami nagyon érződik az albumon végig. Talán nem olyan súlyos a hangzás, mint a régi lemezeken, de nálam az “elsöprően erős” kategóriába tartozik. 9/10

Dregen by Dregen “A Svéd utca mocsok”

Anno amikor kitaláltam, hogy cikkeket fogok írni, nem csak az volt a célom, hogy osszam itt az észt és megmondjam az Avenged Sevenfold-nak, vagy a Korn-nak mi a fasza a lemezükön és mi nem. Nagy valószínűséggel le sem szarják. Sőt mások sem. De őszinte meggyőződésem az, hogy bár nem vagyok zenész, sem szakértő kritikus és még a helyesírásom is csapnivaló, de érzem a RocknRollt és talán még újat is tudok nektek mutatni. Nos, ezért vagyok itt és fosom a szavakat, meg tartom szárazon a puskaport a fospisztolyomban.

Például tegye fel a kezét az, aki ismeri a svéd Backyard Babies-t! Na ugye, hogy senki. Pedig a leghitelesebb, legmocskosabb whiskey és bagó szagú banda, amit valaha hallgattam. Azonnal szerelem volt első hallásra. Ez a cikk most ugyan nem róluk fog szólni, hiszen a bandatagok éppen külön utakon járnak, de Andreas Tyrone Svensson aka Dregen a Backyard Babies ügyeletes szólógitárosa és egyik fő kreatív magja a csapatnak. Most az ő szólóját mutatom be nektek.

Dregen egyébként nem annyira nagy senki, mint az gondolnátok. Az egyik róla készült interjúban azt mondta, hogy az elmúlt 6 hónapban 330 oldalnyi életrajzi regényt írt meg. Gitárosa és társszerzője többek között az általam az „Év lemeze” versenyben esélyes Michael Monroe Horns and Halos albumnak, turnézott is vele, megírta a saját szólóanyagát és még a kisfia is ezalatt az időszak alatt született meg. Szóval nem az az otthon meleg pulcsit kötögetős, Svéd X faktort néző uncsi figura.

Őszintén szólva kicsit tartottam is emiatt a lemeztől. Azt hittem nem lesz elég kreativitás és szufla benne, féltem, hogy a Michael Monroe anyagra ellőtték az összes poént. A lemez song list-je sem javított a helyzeten ugyanis összesen 10 számot tartalmaz. Szóval kettős érzelmekkel mentem neki az anyagnak. Sajnos igazam lett. Hiába vannak kiemelkedő számok a lemezen, ez a 34 perc játékidő minimum Muhaha, vagy inkább már Bruhaha kategória. Az első szám a Divisions of Me egy eléggé erős kezdés és Dregen hangja is meggyőző. Persze nem egy sztár énekes, de hozza a mocskos-tróger-izzadt-rocker stílust, abszolút hitelesen.

Ez egy nagyon őszinte album. A dalszöveg világa szerintem kiemelkedően jó, a Just Like That mondjuk eléggé popos hangvételű, egyfajta beharangozó, de a ami igazán ütött számomra az a Flat Tyre on a Muddy Road. Akkora country-blues számot rittyentett Dregen csak úgy poénból, hogy az állam leesett úgy, hogy még most is GPS-el keresem...egyébként a hölgyvokál nagy ötlet volt az összes albumon szereplő számnál, szeretem a női közreműködőket, sokat finomítanak egy ilyen rocknroll stílusban íródott szövegen. Egyébként a hölgy nem más, mint a főhősünk felesége Pernilla Andersson, svéd pop énekesnő.

Aztán ott van még a Gig Pig, amire nemes egyszerűséggel a nőm csak azt mondta, hogy „ez ilyen mocskosan szexelős zene”.  A Pink Hearse egy kicsit összefolyik nekem a Gig Pig-el hangzásilag, de lehet ez direkt van, vagy csak azért, mert még nem hallgattam agyon a lemezt. De eléggé középszerűek ezek a dalok sajna.

A Bad Situation a One Man Army és a 6 till 10 pedig a kedvenc számaim. Mondjuk a 6 till 10-nél ez a 70’-es 80’-as Funky Munky/Disco akármi nagyon kilóg a lemez dalai közül, nekem mégis bejön. Annyira bejön ez a deliriumos állapot, amit sugároz. Olyan érzés, mint egy magányos hazafelé út, egy hosszú buliból, amikor már csak vonszolod magaddal azt az utolsó sört, meg a félig megevett hamburgered, amit az éjjel-nappaliban vettél, és már a félig elszívott Lucky Strike-od is kialudt az ujjaid között...nagyon király!

A feelingje megvan, de rövid a lemez és néhol mindennek ellenére kevésnek érzem. Sokszor lesz nálam háttérzene, de attól félek ennyi. Haragszom is erre a csávóra, mert nagyon nagy energiabomba és szerintem Michael Monroe albumára több jó számot csinált, mint a saját lemezére...értitek ti ezt??? Amúgy 7/10. Csak azért nem 8/10, mert azért az, hogy 10 számból kb. 5 igazán ütős van, egy ekkora kalibertől kevés...

Avenged Sevenfold – Hail to the King “A néma revolverek városa”

Lassan hatalmába kerít a szomjúság. Szinte érzem, ahogy egyre jobban szárad a szám. Hetek óta lovagolok a kietlen sivatagon keresztül és már kezdek kifogyni a készleteimből. De nem baj. Már látom azt a kis poros városkát, ahova igyekszem. A srácok már biztosan számítanak rám. Régóta ismerem őket, de most komoly elintézni valóm van velük.  Az új bandatagukra is kiváncsi vagyok. Azért a “The Rev”-et lehetetlen maradéktalanul pótolni.

Miközben ezen gondolkozom, elérem a célállomásomat és kikötöm a lovat a “The Grand Hotel” fantázianevű szalon elé, majd befelé veszem az irányt. A csapóajtó csak úgy nyikorog mögöttem, ahogy belépek és a por szinte füstszerűen hullik le a western csizmámról minden lépésnél. Mormogva kérem a pultost, hogy hozzon egy wishkey-t, és miközben a gyufámmal meggyújtom a szivarkámat körbenézek a kocsmán, de nem látom a Hétszeresen Megátkozottakat (Avenged Sevenfold).

-Biztos késnek! - mondom magamban, majd lehúzom az első pohár wishkey-t.

-S, mi járatban tisztelt uram? –szegezi felém kérdését a gyanakvó pultos.

-Várok valakiket…-dörmögöm - Van egy kis elszámolni valóm az A7X-el…

-Hát, akkor csak legyen nyugodtan, mert bizony sörétespuskát tartok a pult alatt! Mi baja van velük? Úgy tudtam nagy rajongójuk!

-Hát, ez így is volt, de amit most produkáltak, bizony egy kissé sértőnek találom…

-Vegyük egyből az első számot a legutóbbi lemezükről, a Hail to the Kingről. Már a Shepherd on Fire jól érezteti ez valami teljesen más lesz, mint a Nightmare volt, vagy a City of Evil, ami egyértelműen meghozta nekik a népszerűséget és a legnagyobb művüknek tartom azóta is. Ehhez képest sem a Shepherd on Fire, sem a Hail to the King nem rendelkezik azzal az átütő lendülettel, ami az előző lemezeken volt. Még csak egy hangyafasznyit sem! Pedig vannak jó dalok a lemezen, mint mondjuk a Heretic. Csakhogy ez nem egy EP, hanem egy nagylemez, aminek a nagyrészét én bizony rohadtul végig unatkoztam!  Vannak számok, amik nemhogy nem hagytak bennem mély nyomot, de kifejezetten zavaróak és nem sikerültek jól. Unalmas és már szinte elcsöppenően giccses és semmitmondó pina-kesergő Crimson Day, vagy ami miatt különösen pofán akarom baszni őket az a Sad But True gátlástalan lenyúlása: a This Means War. És még a Shepherd on Fire, Whom the bell tolls-ra való egyértelmű utalásról meg nem is beszélve. Még a szerintem eléggé jól sikerült Hail to the King-re is azt kérdezte egyik ismerősöm első hallásra, hogy “van új Metallica?”. A majdnem végig uralkodó középtempós kettőnégy dohogása pedig egy idő után egészen fárasztóvá válik, amit csak tetéz az új doboskölyök Arin Ilejay minden fantáziát nélkülöző játéka. Most komolyan, Mike Portnoy helyett??? Ezek most viccelnek velem? Nah, adjál gyorsan még egy wishkeyt, mert nagyon viszket a kezem a ravaszon!

-Persze, talán megmenti őket a pisztolypárbajtól az a tény, hogy M.Shadows (énekes) és Synyster Gates (gitár) akkor is istenadta szupertehetségek maradnának, ha ledobnánk őket a Vacsutuk közé és a törzsi táncok közben kellene vuvuzelával előadniuk valamit. Shadows hangja még mindig elképesztő, és ez azért javít valamelyest az összképen. Témái ezúttal ugyan laposabbak, de ezt az erővel és érzékenységgel teli éneklést azonban önmagában is élmény hallgatni. Aztán Synyster Gates szólói a technikai bravúrokon túlmenően szépen felépítettek, emellett pedig feelingesek, ötletesek, és nagyon stílusosak. Nem csoda, hogy sokan a fiatal generáció egyik legjobb gitárosának tartják. 

Tehát összességében, nem egy gyalázatosan szar  album ez. Az eleinte középszerűnek tűnő címadó dal is a hallgatások számával arányosan szépül fülbemászó slágerré, és a korábbi sokszínűséget idéző Heretic is a jobb mozzanatok közé tartozik. Több hallgatás után, vannak kifejezetten élvezetes dalok is a lemezen, ez nem vitás. Emellett pedig rendre felüti a fejét egy-egy ígéretes ötlet, melyekkel azonban nem igazán tudnak mit kezdeni.

-Érzem, hogy nagyon örlődik fiam, –szól közbe a sokat látott pultos, majd ő is együttérzően a pohár után nyúl – de lehet át kellene ezt a dolgot gondolni még egyszer. Ez az új kölyök, akit említett. Ez a Arin Ilejay még csak 22 éves, nem? Még sokat fejlődhet. Meg aztán a The Rev halála sem lehetett könnyű a csapatnak. Aztán így érthető a kísérletezgetés meg az út keresés. Szerintem inkább majd a következő lemez lesz a vízválasztó. Ha marad ez az irány, nah majd akkor visszajön és leszámol velük. Addig szerintem tegye vissza a pisztolyát.

-Igaza lehet. De ez a lemez akkor sem ér többet 6/10-nél. Mindenesetre, ha ideérnek mondja meg nekik, hogy nem felejtek. Rajtuk lesz a szemem és ha bebuzulnak. Le fogom vadászni őket. Egyenként.

Csak a vasárnapi harangszót megtörő lónyerítés és a patadübörgés jelzi, hogy folytatom tovább az utamat eme kietlen, vad tájon. Az A7X tagjai úgysem fogják tudni, hogy itt jártam, meghagyom őket a tudatlanság kényelmében. De az ígéretem marad. Megjegyeztem a botlásukat. Legközelebb sokkal kíméletlenebb leszek…