Motörhead - Aftershock 2013 "A legendák köztünk élnek!"

Egy tiszaszéli gyárvárosban nőttem fel, ami régen úgy nézett ki tulajdonképpen, mint - kis túlzással - egy nagy 18 000 fős lakótelep. Gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy folyton a környéken randalíroztunk. Gördeszkáztam, aztán áttértem a görkorira, firkáltam a falakat és oldalláncot hordtam. Az iskolában folyton fekete pontokat osztottak a tanárok a füzetembe, pedig nem mondanám, hogy rossz tanuló lettem volna csak hát a fegyelem...nah az hiányzott. Tehát mindig is egy szókimondó, nagy mellényű, nyers, sutyerák kis pöcs voltam...és hát igazából a Motörhead az én zeném! :)

Az a Motörhead, ami túlzás nélkül közel 40 éve(!) nyomja ugyanazt az ős RocknRollt, amit apámnak a generációja óta töretlenül rajongók milliói fedeznek fel újra és újra és teszik magukévá. Ezt a zenét aki nem érzi, de rockernek tartja magát az nyugodtan lapozhat is innen és én személyesen kérem, hogy ne olvassa az írásaimat, mert szerintem ő nem RocknRoll arc!!! Lemmy Kilmister 1975-ben és 2013-ban is ugyan azt az elsöprő erőt mutatja meg az éppen aktuális generációnak, amit az elején elhatározott! Ő és a hozzá hasonló emberek tartják életben a RocknRoll szellemét!

Én nem várok új hangzást! Én nem akarok más Motörheadet! Nekem nem hiányzik, hogy Lemmy kiadjon egy rohadt szimfonikus zenekarral előadott tetves válogatás lemezt! NEM! Sokszor a már a megszokott bevált dolgokat várja az ember egy-egy zenekartól. Hála istennek Lemmyék esetében ilyen fajta elkorcsosulás nem fenyeget. Az Aftershock-tól is azt kapjuk, amire egy igazi Motörhead fan vágyik.

A RocknRoll dinoszauruszai úgy tolják a lemezt az arcodba, hogy az egyszeri rajongó csak pislog, mint a húsleves szagú öreg nénik a 15-ös buszon. Semmi nyoma annak, hogy beépített defibrillátora van, nem bagózik, nem iszik, hiszen cukorbeteg, és már a csajokat sem kergeti úgy, mint 38 évvel ezelőtt tette.

A lemez egyből a Hearthbreaker-el kezd, amiről már az első pár másodperc után tudjuk, itt bizony egy klasszikussal van dolgunk. Aztán a Coup de Grace ami kb. ugyan ez csak kicsit félelmetesebb, de csak ezután jön az igazi kedvencem a Lost Woman Blues. Ami egy ízig vérig Rock Blues ballada, annyira húzós gitár riffekkel, hogy a The Black Keys rajongó hipszter kis buzi gyerekek jegyzetelhetnének erőteljesen, ha még nem élveztek a gatyájukba a dal hangulatától! Egyébként abszolút a ZZ TOP La Futura lemeze ugrott be róla többszöri hallgatás után.

Aztán ismét pofán csap a Motörhead, ha esetleg elaludtál volna a Lost Woman Blues közben a The End of Time, majd ismét felpörget! Annyira lendületes, hogy leszakad a pofám! Nem hinném el ha nem tudnám, bizony ezek a fickók 70-hez közelítenek. Annyira gyorsak a témák, hogy szétrobban az energiától. Album hallgatása közben ezektől a számoktól rám tör a: most azonnal be akarok rúgni, lemenni az első kocsmába a haverokkal és verekedést kezdeményezni!!!

Persze a klasszikus Motörheades középtempós számok is megvannak, pl. a Do you Believe, vagy a Death Machine illetve a móka vége felé a Knife. Aztán ott van még a másik egyetlen lassú szám a Lost Woman Blues mellett a Dust and Glass is, ami kicsit emészthetőbb, populárisabb hangvételű dal.  Kiemelném a korongról még a szaggatott gitár témával operáló Silence when you Speak to Me-t vagy a éppen a könnyedebb Crying Shame-t.  

Lényegében véve az egész lemez nagyon nagyot üt! Az összes szám durván meg van csinálva rajta. Lemmy hű fegyverhordozói Phil "Wizzö" Campbell a tőle megszokott módon termeli a lemezen a durvábbnál durvább gitár témákat és szólókat, Mikke Dee pedig a műfaj egyik legjobb dobosa szóval ezt inkább hagyjuk is.

Az Aftershock óriási lemez. Már most klasszikus és ez nálam azt jelenti, hogy 10/10 az az a maximális pontszámot érdemelheti csak! Lemmy Kilmister, Michael Monroe, Slash... és még sok más előadó akik korukat meghazudtolva újra és újra képesek megmutatni az éppen aktuális generációnak miről szól ez a kibaszott kurva RocknRoll!!! Nah ezért LEGENDÁK ők!