Monkey Business ep 01 – “Riders on the storm”

Üdvözlök mindenkit a RocknRoll világának viccesebbik felén. Sokan tudjuk, hogy ebben a műfajban nem csak a zene kap főszerepet, hanem sokszor az elképesztő sztorik is alaposan közrejátszanak, egy-egy sztár vagy banda megítélésében. Ennek fényében megpróbálok majd olyan történetekkel szolgálni nektek, amik legalább olyan szórakoztatóak, mint egy Steel Panther koncert. J

Nemrégiben akkora kincset találtam, hogy alig hittem el. Sikerült neten megtalálni Iggy Pop 2006-os és 2012-es Riderének a teljes 50 oldalas leírását. Mivel sírva röhögtem miközben olvastam, utána néztem más zenekaroknak is, hátha találok még ilyet. De várjunk csak, mi is az a Rider?

A rider tulajdonképpen egy fajta szerződés melléklet, megállapodás az előadóművész és a koncertszervező között, amely rögzíti a turnézó zenekar igényeit. Magyarul egyfajta előfeltétele annak, hogy a művész egyáltalán letolja a bulit. Nos, ezt a dolgot nem valami sokan veszik komolyan, vagy éppen ellenkezőleg: túl komolyan veszik. Mindenesetre nagyon vicces dolgokat szoktak produkálni egyes fellépők, amikor összeállítják az „igényeiket”.

Természetesen ebből a zseniális Iggy Pop-féle anyagból időről időre közzé is teszek majd részleteket, de előtte szemezgessetek pár másik előadó hülyeségeiből, aféle aperitifként. J

• Slayer: A thrash metál legnagyobb királyai szintén megizzasztottak pár szervezőt a hülyeségeikkel, de legalább ők viccnek szánták: 
• 100 hófehér kecskét kértek, vágásra
• egy hentest, hogy levágja a kecskéket
• jégakkut és hűtőtáskát, hogy ne romoljon meg a kecskehús
• 4 db fekete, jógázásnál használatos labda-széket. 

• Metallica: A másik nagy trash metál banda sem akart lemaradni a sorban, így Lars Urlich kifejezetten érthetővé tette, hogy a Metallicának felszolgált ételekhez MINDIG lennie kell BACON szalonnának. Tökmindegy, hogy vacsora, ebéd vagy reggeliről van szó.

• Johnny Cash: A tíz éve elhunyt amerikai legenda állandó kérése volt egy amerikai zászló, amelyet olyan helyre kellett kitenni a szervezőknek, ahol az összes koncertlátogató láthatja.

• Mötley Crüe: A feltupírozott hajú, balhés banda. A 80-as évek első számú Glam zenekara, a riderek tekintetében sem szarozott sokat az igényeikkel:
• 3.5 méter hosszú boa constrictor kígyó
• 1 db géppisztoly
• turnéállomásoknak otthont adó városok anonim alkoholisták gyűléseinek időpontjai
• 1 üveg Grey Poupon mustár (egyszer, egy 1988-as turné egyik állomásán a zenekar énekesének, Vince Neil-nek megment kicsit az agya, mert nem a kért mustár volt az öltözőben, falhozvágta az üveget, ami visszapattant és majdnem levágta a hüvelykujját) 

• Guns N`Roses: Axl Rose egója, mint tudjuk nem ismer határokat. Vegyünk is mindjárt néhány példát:
• először is forróvíz és méz, legyen, de csak kizárólag „Sue Bee” márkájú lehet.
• vacsorára kizárólag roston sült marha steak lehet, óriás pepperonis pizza, közepesen átsütött marha szeletek, esetleg pulyka sonka és egy üveg Dom Preignon.
• a bandatagok már nem voltak ennyire válogatósak  Beérték néhány egyszerű kéréssel is, mint pl. Chips, mogyoró, egzotikus gyümölcsök és sajt. De az afterra legyen 4 rekesz sör, 2 tálca Jack Daniels, 2 tálca Stolichnaya vodka, 2 üveg Chardonnay, és egy üveg Jagermeister. Továbbá két üveg répalét, pornót, 2-2 csík Dunhillt és Marlborot, pontosan ebben a sorrendben... 

• Marilyn Manson: Az exhibicionista sztár mániákusan ragaszkodott a Haribo medvés gumicukrához (más opciót nem fogadott el) és mivel mindenáron szeretett volna egyszer találkozni egy ilyennel, kért minden koncertre egy kopasz, fogatlan prostituáltat. Utóbbit menedzsmentje megerősítette, hogy Manson tényleg csak viccnek szánta...nah persze.

• Poison: Egy másik 80-as évekbeli hajmetál bandáról is szót kell ejtenem. Bár nekik nem voltak különös kéréseik a kaját illetően, inkább érdekes eset, hogy szerződésükbe volt foglalva, hogy a koncert idejére a szervezők kötelesek kikapcsolni minden tűz és füst jelző készüléket a banda látvány technikája miatt. Továbbá többször is betámadták őket szervezők, hogy egyes nézők halláskárosodást szenvedtek ezektől. De a Poison nem fizetett, mivel bebizonyították, hogy ezek a rajongók már az előtt halláskárosultak voltak, hogy elmentek a koncertjükre...nos khm...ez sokat mondó tény! J

• Van Halen: A sort pedig egy igazi klasszikussal zárom. Minden idők egyik legzúzósabb gitártémáival operáló rockzenekara ugyanis a seggfejek mintapéldánya volt évekig, mert hírhedt riderük (amelyre sokan csak úgy hivatkoztak, hogy olyan hosszú, hogy mellette a háború és béke csak egy óvodás kifestőkönyvnek tűnik) évekre meghatározta az utánuk jövő sztárok hülyeségeit, tele elképesztő kérésekkel. Ezek közül a kedvencem az volt, hogy hatalmas mennyiségű M&M csokit kértek, amelyből a szervezők kötelesek voltak kivenni a barna színűeket, mert azokat tiltotta a zenekar. Amennyiben akár egy darab barna M&M-met talált volna a banda vagy menedzsmentje, szerződés szerinti joguk lett volna lemondani a koncertet úgy, hogy a szervező köteles lett volna a teljes gázsijukat kifizetni. Évekkel később derült csak ki, hogy a Van Halen szivatásnak szánta az egészet, mert ezzel akarták azokat a promótereket büntetni, akik nem olvassák el a szerződés, vagy a rider apróbetűs részleteit... J

Motörhead - Aftershock 2013 "A legendák köztünk élnek!"

Egy tiszaszéli gyárvárosban nőttem fel, ami régen úgy nézett ki tulajdonképpen, mint - kis túlzással - egy nagy 18 000 fős lakótelep. Gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy folyton a környéken randalíroztunk. Gördeszkáztam, aztán áttértem a görkorira, firkáltam a falakat és oldalláncot hordtam. Az iskolában folyton fekete pontokat osztottak a tanárok a füzetembe, pedig nem mondanám, hogy rossz tanuló lettem volna csak hát a fegyelem...nah az hiányzott. Tehát mindig is egy szókimondó, nagy mellényű, nyers, sutyerák kis pöcs voltam...és hát igazából a Motörhead az én zeném! :)

Az a Motörhead, ami túlzás nélkül közel 40 éve(!) nyomja ugyanazt az ős RocknRollt, amit apámnak a generációja óta töretlenül rajongók milliói fedeznek fel újra és újra és teszik magukévá. Ezt a zenét aki nem érzi, de rockernek tartja magát az nyugodtan lapozhat is innen és én személyesen kérem, hogy ne olvassa az írásaimat, mert szerintem ő nem RocknRoll arc!!! Lemmy Kilmister 1975-ben és 2013-ban is ugyan azt az elsöprő erőt mutatja meg az éppen aktuális generációnak, amit az elején elhatározott! Ő és a hozzá hasonló emberek tartják életben a RocknRoll szellemét!

Én nem várok új hangzást! Én nem akarok más Motörheadet! Nekem nem hiányzik, hogy Lemmy kiadjon egy rohadt szimfonikus zenekarral előadott tetves válogatás lemezt! NEM! Sokszor a már a megszokott bevált dolgokat várja az ember egy-egy zenekartól. Hála istennek Lemmyék esetében ilyen fajta elkorcsosulás nem fenyeget. Az Aftershock-tól is azt kapjuk, amire egy igazi Motörhead fan vágyik.

A RocknRoll dinoszauruszai úgy tolják a lemezt az arcodba, hogy az egyszeri rajongó csak pislog, mint a húsleves szagú öreg nénik a 15-ös buszon. Semmi nyoma annak, hogy beépített defibrillátora van, nem bagózik, nem iszik, hiszen cukorbeteg, és már a csajokat sem kergeti úgy, mint 38 évvel ezelőtt tette.

A lemez egyből a Hearthbreaker-el kezd, amiről már az első pár másodperc után tudjuk, itt bizony egy klasszikussal van dolgunk. Aztán a Coup de Grace ami kb. ugyan ez csak kicsit félelmetesebb, de csak ezután jön az igazi kedvencem a Lost Woman Blues. Ami egy ízig vérig Rock Blues ballada, annyira húzós gitár riffekkel, hogy a The Black Keys rajongó hipszter kis buzi gyerekek jegyzetelhetnének erőteljesen, ha még nem élveztek a gatyájukba a dal hangulatától! Egyébként abszolút a ZZ TOP La Futura lemeze ugrott be róla többszöri hallgatás után.

Aztán ismét pofán csap a Motörhead, ha esetleg elaludtál volna a Lost Woman Blues közben a The End of Time, majd ismét felpörget! Annyira lendületes, hogy leszakad a pofám! Nem hinném el ha nem tudnám, bizony ezek a fickók 70-hez közelítenek. Annyira gyorsak a témák, hogy szétrobban az energiától. Album hallgatása közben ezektől a számoktól rám tör a: most azonnal be akarok rúgni, lemenni az első kocsmába a haverokkal és verekedést kezdeményezni!!!

Persze a klasszikus Motörheades középtempós számok is megvannak, pl. a Do you Believe, vagy a Death Machine illetve a móka vége felé a Knife. Aztán ott van még a másik egyetlen lassú szám a Lost Woman Blues mellett a Dust and Glass is, ami kicsit emészthetőbb, populárisabb hangvételű dal.  Kiemelném a korongról még a szaggatott gitár témával operáló Silence when you Speak to Me-t vagy a éppen a könnyedebb Crying Shame-t.  

Lényegében véve az egész lemez nagyon nagyot üt! Az összes szám durván meg van csinálva rajta. Lemmy hű fegyverhordozói Phil "Wizzö" Campbell a tőle megszokott módon termeli a lemezen a durvábbnál durvább gitár témákat és szólókat, Mikke Dee pedig a műfaj egyik legjobb dobosa szóval ezt inkább hagyjuk is.

Az Aftershock óriási lemez. Már most klasszikus és ez nálam azt jelenti, hogy 10/10 az az a maximális pontszámot érdemelheti csak! Lemmy Kilmister, Michael Monroe, Slash... és még sok más előadó akik korukat meghazudtolva újra és újra képesek megmutatni az éppen aktuális generációnak miről szól ez a kibaszott kurva RocknRoll!!! Nah ezért LEGENDÁK ők!